Morfológiai mező

Gyakran történik, hogy egy gondolat oly régóta ismerős már, hogy úgy tűnik, nincs ebben semmi új a számomra, semmi érdekes. És valóban. Oly sok mindent tudunk. Ám a tudással az is előfordul olykor, hogy felszínes, vagy akár téves.

Mindenki tudja például, nem egyszer hallottam hangoztatni, hogy a kutyák megérzik, ha félnek tőlük.

  • Megérzik, hogy félek tőlük – mondja valaki, és a dolog ennyiben marad.

Mert a kutyák, és nem csak a kutyák, valóban megérzik, ha félnek tőlük. Benne van a levegőben, vagy ha tudományosabban akarnék fogalmazni, a morfológiai mezőben, ahonnét ezt az információt a kutyák, és nem csak a kutyák, kiolvassák. Mert nem mindegy, milyen információ van a morfológiai mezőben. Popper Péter határozottan állítja, hogy ismert valakit, aki megegyezett a szúnyogokkal, hogy őt nem csípik meg, ő pedig nem csapja agyon őket. És a megállapodást betartották. Én nem állítom határozottan, hogy egy nyáron, Siófokon, egy barátom kertjében én is megegyeztem valami hasonlóban a szúnyogokkal, és békében is voltunk egymástól egy nyáron át, mert ha határozottan állítanám, még nem vennének komolyan. Így aztán maradjunk inkább a kutyáknál!

Tehát az ismeret közkeletű, a kérdés inkább az, hogy kezdünk-e vele valamit? Ha például valaki felismeri, hogy a félelme okozza a kutyák esetleges támadását, mit tesz? Távol marad a kutyáktól, vagy rendezi a dolgot a félelemmel?

Ott vannak például a postások. Megint egy triviális ismeret: mindenki tudja, hogy a kutyák utálják a postásokat, és viszont. Miért van ez vajon? Nyilvánvaló. A postás járja az utcát, igyekszik kézbesíteni a leveleket, megközelíteni a postaládát, ám időnként ez nehézségekbe ütközik. Valami vadállat tör elő valahonnan a bokrok rengetegéből és elszánt támadásba kezd. Vicsorog, ugat és ugrál. Rettenetes látvány. A postás meghőköl. És mivel ezek a támadások többször is megjelennek egy átlagos napon, idegesítik ezek a kutyák. És utálni kezdi őket, és megjelenik valamiféle félelem, ahogy közeledik egy-egy inkriminált kapuhoz. A kutya megérzi ezt, és még vadabbul támad. Ördögi kőr alakul ki. Ám ez a félelem – általában – nem alakul fóbiává, sőt a postás nem is az összes kutyától fél, ismeri azokat is, amelyek kedvesen dugják ki fejüket a rácsok között, egy kis simogatásban reménykedve. És a postásunk ilyenkor simogat. Megtanulja, melyik kerítésnél kell hátraugornia, és melyiknél léphet közelebb. Az utóbbinál nincs a félelem a morfológiai mezőben. Kezdenek ezzel az információval valamit a postások? Kapnak valamiféle kiképzést, hogyan ne féljenek a kutyáktól? Hogyan kezeljék tudatosan a felőlük áramló információt? Aligha.

Gyurta Dánieltől hallottam, hogy egy-egy világverseny döntője előtt a döntő résztvevőit már fél órával a start előtt összegyűjtik, különböző technikai okok miatt. Ott ülnek egy szobában vagy öltözőben, és Dani szerint már ott eldől, hogy ki lesz a győztes. (A morfológiai mező megtelik információval.) Gondoljunk csak bele: egy rövidtávú verseny mezőnye igen szoros, olykor csupán néhány század választja el az elsőt a nyolcadik helyezettől. Létezik, hogy ezt a különbséget fizikai különbségek okozzák? A győztes ennyivel jobban készült fel, mint a többi? Nyilvánvaló ostobaság. A különbség fejben van. Dani azt mondja, hogy azért győzött gyakrabban ő, mert jobb volt fejben, jobban felkészült, mint a többiek. Elképzelem, ahogy besétál az öltözőbe, és ránéz a többiekre. Mi van ebben a pillantásban? Információ. Szépen bekerül a morfológiai mezőbe. Egyik a másik után. Az egyik versenyző azt gondolja, hogy itt az új alkalom, hogy trófeákat szerezzen. Milyen nagyszerű lesz néhány perc múlva győztesen végignézni az ellenfelein. Nem csupán gondolja, de érzi, teljesen betölti ez a meggyőződés, ez a hit. A másik arra gondol látván a többieket, hogy az ellenfelei nagyszerű sportolók, többször bebizonyították már. Félelmetes tehetségek. És egy apró nyüszítés kerül be a morfológiai mezőbe.

Szükséges-e foglalkozni ezzel? Jó-e, ha tudatosan felkészül egy versenyző? Megteremthetőek-e ehhez tudatosan a feltételek? Van ennek az egésznek jelentősége az eredményesség szempontjából?

Mégis óriási különbségeket tapasztalunk versenyzők hozzáállásában, edzők hozzáállásában és szülők hozzáállásában is. Persze, szükséges biztosítani a feltételeket, de hogy ki mennyire alkalmazza mindezt, az mindig a résztvevőn múlik. Egyénenként és csapatszinten egyaránt.  Nagy, nagyon nagy különbségek érhetők el.

Olvastam Johann Crujf önéletrajzát. Az egész könyv az uralkodó légkörről szól, a hozzáállásról, erre fűződnek fel a sztorik az Ajax esetében, a Feyenoord, vagy a Barcelona esetében is. Tecnikáról, taktikáról, pedig a könyv a totális futballról szól, alig esik szó. Ő tudja, miért.

Könyvek

Szorongáscsökkentés a reggeli kakaó után

  • Változz vad oroszlánná! – parancsolja három és fél éves unokám a nagyanyjának.

Hajnalka engedelmesen át is változik menten. Karjával Bellaróza felé kap, és elbődül amúgy fenevad módjára. Bella kicsit, egyetlen pillanatra meghátrál, de már kész is a stratégia.

  • Ne mozdulj! – hangzik az újabb parancs. – Építek köréd egy kerítést.

A kerítés egy pillanat alatt elkészül.

  • Ez egy nagyon erős kerítés – közli a kislány. – Nem tudod szétordítani.

És Hajnalka ott ül az ágy közepén bekerített és foglyul ejtett megszeppent oroszlánként.

  • Azt csinálod, amit mondok – folytatja Bella, és fölemeli a mutatóujját. – Ül! – adja ki a parancsot. Mutatja is, hogyan.

És a fenevad ott az ágy közepén esetlen, engedelmes háziállattá változik, akiben semmi félelmetes nem maradt, inkább sajnálni kell, és aki ellenségből baráttá változik. Bella meg is sajnálja, bemegy hozzá a ketrecbe, megsimogatja, vigasztalja.

  • Elviszlek sétálni, jó? – teszi fel a végső kérdést, és ezzel el is kezdődik a következő játék, a séta.

Ilyen, és ehhez hasonló játékot sokat játszunk Bellával, és nagyon támogatjuk, ha ilyesmit kezdeményez. Kezdetben mi alakítottuk a forgatókönyvet, ma már alig kell segíteni. Pillanatok alatt megszelídíti a benne lakozó, keletkező félelmet, szorongást, és nyugodtan alussza át az éjszakát.

Bármit meg lehet szelídíteni, amitől félni lehet.

Szörnyeteget, bogarat, rémségeket. El lehet venni az erejét, meg lehet szüntetni a hatalmát. A közös játékban óriási lehetőségek vannak. Csak élni kell velük. A gyerekek képesek alakítani a saját világukat a képzeletük, és annak megjelenítése által. (Megjegyzem, a felnőttek is.) Hát, igen.

Bolondságnak tűnik mindez? Lehetséges. De hasznos bolondság.

Szülők Akadémiája

Szükséges lehet-e, hogy a szülő változzék a gyerek érdekében?

Olykor felhív telefonon egy-egy szülő, és panaszáradatot zúdít rám. Elmondja, hogy mennyire tehetséges a gyermeke, mennyire különleges. Tehát a kezdés jó. Aztán elmondja, hogy mekkora jövője lehetne, ha…

  • Ha az edző jobban figyelne rá, ha más módszereket használna, ha többet várna el tőle, ha kevésbé nyomná…
  • Ha a gyerek motiváltabb lenne, ha nem lenne lusta, ha jobban szeretné a sikert, ha kevésbé szorongana…

Általában arra lyukadunk ki, hogy vállalnám-e, hogy rendbe hozom a helyzetet, megoldom a problémákat. Elhozná hozzám a fiút, és tegyek csodát!

Én hiszek a csodákban, szeretek is csodát tenni, és imádom, amikor sikerül. Amikor egy csatárban felkeltem az érdeklődést a mesterhármas iránt, és a hétvégi meccs után kapom az sms-t: cél kipipálva. 3:1-re győztünk, mind a hármat én rúgtam. Na, ez kedvemre való! De nem ezeken múlik a siker, nem ez a bajnokság felé vezető út.

Elmondom a szülőknek, hogy egy gyerekkel foglalkozni, átalakítani a gondolkodásmódját, az érzelmei kezelésének stratégiáit, stb., hosszú folyamat. (Ez a mesterhármas konkrétan 2 hónapomba került) Egy sportoló gyerek esetében, akinek az edzések, az iskola és esetleg még más kötelezettségek mellett alig marad energiája, az, hogy külön eljárjon hozzám hetente, esetleg hónapokon keresztül, olyan teher, aminek vállalása általában nem hozza meg a kívánt eredményt. Miért? Mert általában a többi körülmény változatlan marad. Nem változik az edző, nem változnak a társak, az iskola, és nem változnak a szülők sem.

Így én ezeket a kéréseket el szoktam hárítani. Amit javaslok helyette: 4-5 alkalom a szülővel, esetleg, ha indokolt (és általában nagyon is indokolt) és lehetséges (koránt sem mindig lehetséges) mindkét szülővel.

4-5 alkalom elég szokott lenni, hogy átbeszéljük a konkrét helyzeteket, változási, változtatási lehetőségeket, hozzáállási anomáliákat, új stratégiákat alakítsunk ki, és megtaláljuk azt az optimális módot, ahogy a szülő segítheti a gyerek fejlődését. A 4-5 alkalom konkrét megoldások kipróbálását, begyakorlását is lehetővé teszi, és megbeszélhetők a tapasztalatok, a finomítási lehetőségek: tehát megvan a szükséges visszacsatolás is.

Ez bizony a szülő esetében jár a változás, változtatás igényével. Azt mondjuk, hogy a Nyerő Hármas azért nyerő hármas, mert mindenki a saját hatáskörében teszi a magáét, és teszi azt a tőle elvárható legmagasabb fokon. És bizony csodálkozom, amikor a szülők egy része, és lássunk tisztán, döntően nagyobb része ezt a változást, éppen a saját részét nem vállalja. Lehet ezen sajnálkozni, de ez tulajdonképpen jó hír: akik vállalják, azok előnyre tesznek szert azokkal szemben, akik nem. Ők kerülnek be a nyerő csapatba. Vagy rosszul látom?

Fékjeink

Én hajlamos vagyok azt gondolni néha, hogy felnőtt férfiak már túl vannak azokon a konfliktusokon, amik gyerekkorukban érték őket a családban vagy akárhol máshol. Tudom, hogy nem így van, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy ezeknek a történeteknek nincs már befolyása a mindennapi működésükre, a döntéseikre, a habitusukra a gondolkodásukra és a cselekedeteikre, a sorsukra. Ez a hajlam bennem a reménynek valamiféle megnyilvánulása: szeretem azt hinni, hogy fölgyógyulunk a bajainkból. Tudom, hogy ennek az ellenkezője az igaz, hogy ezeknek a történeteknek nagyon gyakran van hatása, befolyása a mindennapi működésükre, a döntéseikre, a habitusukra a gondolkodásukra és a cselekedeteikre, a sorsukra, mégis sokkol, amikor ezzel a hatással konkrétan szembesülnöm kell.

Amikor egy tizenhat éves fiú elmondja, hogy az apjuk évekkel korábban elhagyta a családot egy másik nő miatt, és akkor ők azt gondolták a testvérével, hogy ők, a gyerekek a hibásak. Miattuk nem érzi magát jól otthon az apjuk, miattuk kell új életet kezdenie. És hiába gondolja ezt ma már érvénytelennek, tévedésnek a mai, intelligens tizenhat éves fiatalember, a szíve mélyén mai is így érzi.

És kevesebbnek érzi tőle magát, értéktelenebbnek. És ez az érzés meghatározza az álmait, a céljait, és belezavar az ambícióiba.

És ha történetesen sportoló, és a vágyai szerint nagyra törne, ez a hit, hogy ő kevesebbet ér, hogy értéktelen, fékezi őt a megvalósítás folyamatában. És ezzel bizony nehéz megbirkózni egyedül.

Mit tegyünk?

Nem az számít, amit tudsz, hanem az, csinálod-e, amit tudsz!

Maximálisan hiszünk az együttműködés erejében. Ha például egy házaspár mindkét tagja, egy férfi és egy nő egy irányba mozdul, közös erővel közös cél érdekében tevékenykednek, ha egyfelé húzzák a szekeret, bármit elérhetnek, amit csak akarnak. Senki nem állíthatja meg őket. Mégis hányszor látjuk a széthúzást, pedig általában tudják a résztvevők, hová vezet ez, értik az összefüggéseket, és mégis.

Nincs ez másképpen a sportban sem. A sikerhez a belső erőforrások használata szükséges. A belső akarat, szándék, kitartás, megbecsülés és a többi a szívben kell egyesüljön. A sportoló szívében, az edző szívében, a szülő szívében. Kívülről és egymás helyett, pláne egymás ellenében nem lehet akarni.

Szeretek együtt dolgozni edzőkkel, csapatokkal, részt venni a közös álmok és az oda vezető értékrend kialakításában, de ha egy edző a saját képességeiben hisz, ha úgy gondolja, bajnoksághoz, sikerhez segíti a csapatát a maga módszerével, nem akadékoskodom, nem erőltetem az együttműködést. Mert ebben az esetben többet árthatok, mint használok. Nem vehetem el azt az erőforrást, ami helyett nem tudok adni másikat!

Nyilvánvaló, hogy ostorozással, kényszerítéssel, manipulációval, mégoly kifinomult motivációs készséggel sem megyünk sokra. Ahhoz, hogy egy tehetséges fiatalból sikeres sportoló, bajnok váljék, ahhoz a tehetséges fiatalnak a belső erőforrásait fog kelleni mozgósítania. Ha képes erre, ha megtanulja, ha ráérez, sikeres lesz, ha nem, maximum középszerű.

Mi ugyanezt tapasztaljuk meg nap, mint nap az együttműködéssel kapcsolatban. Egy-egy előadás után mindig van néhány érdeklődő, szülők is, edzők is, akik nem titkolják, milyen hatást értünk el náluk. Többféle van.

  • Van, aki azt mondja, hogy hallotta ő már mindezt, de köszöni, hogy ilyen jól összefoglaltuk.
  • Van, aki hozzáteszi a magáét.
  • Van, aki vitatkozik, tiltakozik, kételkedik.
  • Van, aki panaszkodásra használja a helyzetet.
  • Van, aki a kifogásait fogalmazza meg.
  • Van, aki másra, másokra, a körülményekre mutogat.
  • És néha van, aki megkérdezi, mi a következő lépés.

Sokan azt szeretnék, ha úgy működnének a dolgok, ahogy számukra kényelmes. Ha maradhatna minden a régiben, már mint ami az ő szerepüket illeti. Mintha az eredményes módszerek, viszonyulások és tennivalók egy áruház polcain sorakoznának, és azt vehetnék le, ami számukra a legtetszetősebb.

  • Ez jó lesz nekünk, kérem, csomagolja be!

Nem az számít, amit tudsz, hanem az, csinálod-e, amit tudsz!

Belső akaratból, a saját döntésed következményeként, hittel. A Szülők Akadémiája programsorozatot azért hoztuk létre, hogy alkalmat adjunk ezeknek a belső döntéseknek a meghozatalára. Nem oktatni, pláne kioktatni szeretnénk a résztvevőket. Arra törekszünk, hogy ezek az alkalmak lehetőségeket teremtsenek arra, hogy valódi döntések szülessenek a szívekben. És ami azt illeti, egyre jobbak a tapasztalataink.

Köszönjük a résztvevőknek.

A valódi és a hamis életpálya

Előadásainkon rendszeresen találkozunk a kérdéssel: szabad –e biztatni a fiatalt a sport mellett való elköteleződésre?

Mostanában valahogy több alkalmunk volt igazán sikeres sportolóval találkozni, elbeszélgetni. A beszélgetésekben mindenhol előjött a sport és a tanulás viszonya. Hogyan oldották meg, vagy még inkább hogyan oldódott meg az edzés és az iskolai kötelezettségek összeegyeztetése. Hogyan döntötték el, mik a prioritások, kik döntötték el ezt egyáltalán. Megbántak-e valamit ezek közül a döntések közül, stb.?

Stábunk arra szánta rámagát, hogy szélesebb körben is informálódunk a kérdéskőrről, és az eredményeket közzétesszük. Természetesen. Megkérdezünk élsportolókat, és olyan sportolókat, akik nem kerültek az élbolyba. Megkérdezünk edzőket, sportvezetőket, pedagógusokat, és természetesen szülőket.

Ha a kedves olvasó valamelyik kategóriába tartozik, és van kedve hozzászólni a témához, kérjük, jelentkezzen e-mailben: szulokakademiaja@gmail.com. Elküldünk egy kérdéssort, és várjuk a válaszokat. Köszönjük.

Online kitölthető kérdőívek

Amikor elkezdődik valami, gyakran esetleges, nincs minden a helyén. Akad, ami kiszámíthatatlan. Ismerkedünk. Keressük a szót, keressük egymás tekintetét. A szándékot már megtaláltuk. Adott a vízió, jobbá tesszük, amit lehet. Közösen.

Tegnap a BVSC uszodában jártunk, a „Jövő Bajnokai” program budapesti rendezvényén, Lakatos Roland meghívására. Különleges élmény volt.

Nem mondanám, hogy ideális, azt mondom, különleges. És lelkesítő mindenképp. Köszönjük a fogadtatást. 

Optimális szellemi állapot

Az optimális állapot visszaszerzése és kialakításának gyakorlati teendői. A sorozat első részét tartottuk tegnap este a Bánka Sportközpontban tartott Szülők Akadémiáján. Ezt a kérdéskőrt alig érintjük a könyvben, ezért egy hatrészes sorozatot tervezünk a témában.

(Williams és Krane (2001) megfogalmazza, hogy a kiemelkedő teljesítmény eléréséhez szükséges optimális állapot nem magától adódik, hanem az élsportolók tehetségük fejlődése során megtanulják fenntartani azt. Az ideális mentális állapot és a teljesítmény között cirkuláris oksági viszony van, azaz kölcsönösen hatással vannak egymásra.)

A házi feladat egy háromhetes dicséret tréning, aminek lényege, hogy keressük és tegyük szóvá a dicsérhető helyzeteket, alkalmakat, míg a kritikától, bírálattól, tanácsoktól három hétig tartózkodjunk (aki a három hét után szükségét látja, bepótolhatja, amit elmulasztott). Nem könnyű feladat, de a kapcsolat jelentős javulása várható tőle, és ez a lehetőség sok szülőt látszott lelkesíteni. Roppant izgatottan várom a konkrét történeteket erről az időszakról.

Az előadás után rendszerint megkeres egy-két szülő konkrét kérdésekkel is, most is így volt, egy anyuka keserű panaszait hallgattam néhány percen keresztül. A fia szerelmes, és attól tart, elhanyagolja a feladatait, a sportot, az iskolát, a kapcsolatunk is romlik, és a lány sem az a fajta, akit a fiának kívánna.

Azt hiszem, ez alatt a pár perc alatt összefoglalta az anyák fájdalmát, amikor szembesülnek azzal, hogy kicsiny fiúk férfivá kezd válni. (Az apák fájdalma talán még nagyobb, amikor a lányukról derül ki, hogy bizony kerülgeti egy két büdös lábú kamasz.)

Hogyan engedjük? Mit engedjünk? Mikor engedjük? Megannyi költői kérdés, mert a legtöbb szülő érzelmeiben készen van a válasszal: soha, sehogy, semmit. Mintha az élet rendje az lenne, hogy a gyerek, gyerek marad, anyuci, apuci kedves játékszere, nem fejlődik, nem akar nemtetsző dolgokat, nem válik egyéniséggé külön célokkal, vágyakkal, reményekkel.

Tudom, hogy nehéz megállni, hogy ne álljunk elő a tanácsainkkal (nekem négy gyermek esetében kellett megküzdenem számtalan kihívással, sőt még most, felnőtt korukban is küzdenem kell. Magammal. A saját nézőpontommal. Azzal, hogy belássam, az ő élete az övé, joga van másképpen élni, mint ahogy én szeretném, pláne, ahogy én élek, éltem. Horribile dictu, még ahhoz is joga van, hogy elrontsa az életét. Az én dolgom, hogy mellette álljak minden esetben.

A bírálat, a kritika a kapcsolatunkat terheli meg, és mit érek azzal, ha jól kibeszéltem, ami a bögyömben van, a kapcsolatunk pedig tökre megy?

Amikor egy anya bírálni kezdi a lányt, aki annyira fontos a fiának, hibázik. Hiszen a fiúnak, aki tegnap még gyermek volt, nem létezik fontosabb dolog, mint hogy bebizonyítsa, elsősorban önmagának, aztán az egész világnak, hogy nem gyerek már, hogy férfi, mégpedig a legjavából. Olyan férfi, aki képes meghódítani egy lányt, és ezen keresztül elhiszi magáról, hogy az összes lányt képes meghódítani a világon. Mondhatom neki, hogy nem, nem vagy képes minderre?

Nem könnyű helyzet. Ajánlom a hasonló helyzetben lévő anyák és apák figyelmébe a dicséret terápia, tréning (nevezzük, aminek akarjuk) használatát. Segít megváltoztatni a látásmódunkat, végül is nekem segít abban, hogy helyesen lássak. Érdemes kipróbálni. A legfontosabb cél, amit el szeretnénk érni, hogy a szülő-gyerek kapcsolat szerető kapcsolat maradjon, amíg csak világ a világ.

Előadássorozat

Szülők Akadémiája – Ideális szellemi állapot

Január 8-án hétfőn, az év első találkozóját szervezzük. Ez a találkozó nem nyilvános, mégis örömmel mutatjuk be, hiszen azt tervezzük, hogy érdeklődő szülői közösségek számára más helyszíneken is megtartjuk, ha meghívnak minket.

Különleges, és nagyon fontos témát választottunk, amivel elkezdünk egy olyan sorozatot, ami hozzásegíti a szülőket ahhoz, hogy tevékenyen részt tudjanak venni gyermekük sikerének az alakításában:

Az ideális állapot létrehozása

Létezik egy ideális állapot. Egy ideális szellemi állapot. A lényege, hogy a kemény edzésmunka mellett, mindenki, aki eléri ezt az ideális állapotot, képes lesz kihozni önmagából a maximumot, és akár bajnok is lesz, sikeres is lesz.

Itt van igazán jelentősége a szülők támogatásának. Hogy ne fogjuk ki a gyerek vitorlájából a szelet, sőt!

Végigmegyünk lépésről lépésre, és ha Ön velünk tart, és követi a gyakorlatban is a megfelelő lépéseket, nem kevesebbet ígérünk, mint hogy ott ülhet majd az első sorokban, amikor gyermeke diadalmaskodik a sportpályán, és átveszi a legfényesebb érmeket.

A sorozat 6 egymásra épülő részből áll.

Williams és Krane (2001) megfogalmazza, hogy a kiemelkedő teljesítmény eléréséhez szükséges optimális állapot nem magától adódik, hanem az élsportolók tehetségük fejlődése során megtanulják fenntartani azt. Az ideális mentális állapot és a teljesítmény között cirkuláris oksági viszony van, azaz kölcsönösen hatással vannak egymásra.

A programot vezeti:

dr. Kalamár Hajnalka és Kabarcz Zoltán

Hogyan szeressem – A kinyilvánított szeretet hídja

Ha baj van a kamasszal

Bajban vagyok, mintha nem is az én gyerekem lenne, annyira megváltozott, mondja kétségbeesetten a 14 éves kislány anyukája. Csavarog, dohányzik, szerintem isznak is, és bármit mondok, lepereg róla. Csak veszekszünk, jobban mondva én üvöltözöm vele, ő vállat von, vagy bevonul a szobájába, becsapja az ajtaját maga mögött. Napnál is világosabb, hogy én vagyok a legfőbb ellensége. Nagyon féltem őt, hogy bajba kerül.

 

Hogyan szeressem? – A kinyilvánított szeretet hídja