Talán mehetnénk együtt tovább, vagy megtehetnénk egy darabka utat együtt

Ott táncolunk egymagunkban szomorú színpadunk közepén.

(Popper Péter)

Nagy melegek vannak. Még tart a nyár. Az egyik lábunkkal a Balatonban vagyunk, a másikkal már megindultunk hazafelé. Folytatjuk az utunkat, a kötelességeinknek igyekszünk megfelelni, vagy az álmaink megvalósításához fogunk hozzá, vagy éppen folytatjuk a megkezdett utat.

Vannak, akik számot vetnek, vagy már számot is vetettek azzal, mit értek el az előző évben, és vannak, akik elégedettek az eredményeikkel, míg mások nem.

Néhányunkban biztosan felmerül a gondolat: talán másképpen kéne! Másképpen kéne dolgozni, másféle erőfeszítéseket kéne tennünk, másképpen kéne gondolkoznunk, viselkednünk, másféle szokásokat kéne felvennünk, vagy egyszerűen csak azt szeretnénk, ha nem ismétlődnének a kudarcaink, a sikereink viszont igen.

 

Aki nem változtat irányt, oda jut, ahová tart.

Nyilván vannak sokan, akiknek az megfelel, mert jó irányba tartanak, vagy abban hisznek, hogy jó irányba tartanak. Azt gondolják, abban hisznek, hogy oda érkeznek meg, ahová szeretnének. Sokan vannak, akiknek ez bejön. Nyilván.

Vagyunk aztán mi, szintén sokan, akik nem táplálunk ilyesfajta illúziókat. Ismerjük a folyamatok esetlegességét, és tisztában vagyunk azzal is, hogy a gondolataink, érzéseink, cselekedeteink nem múlnak el következmények nélkül, és a körülmények is bármikor változhatnak.

A legtöbbször még abban sem lehetünk biztosak, hogy ha reggel pulóver nélkül megyünk el otthonról, nem fogvacogva térünk majd haza.

A hozzáértők számára nem túl nehéz kiszámítani egy rakéta röppályáját. Aztán kilövik a földről, és az a megfelelő időben megérkezik a Holdra, ha a Hold volt a cél. Ám az út során állandóan módosítaniuk kell a rakéta pályáját, mert ha ezt nem tennék, a rakéta elkerülné, eltévesztené a Holdat.

Így van ez. Aki nem változtat irányt, oda jut, ahová (éppen) tart.

Mi már készülünk a következő szezonra. Vizsgálgatjuk a lehetőségeinket, átgondoljuk terveinket és a naptárunkat is előszedtük már. Ami minket illet, szeretnénk minél több programban részt venni, folytatni a megkezdett Szülők Akadémiája sorozatokat, és készen állunk arra is, hogy újakat kezdjünk. A naptárunk lassan teli lesz időpontokkal, és csak abban reménykedünk, hogy nem kerüli el azok figyelmét ez a bejegyzés, akikkel jó lenne együttműködni.

Mert még fél lábbal a Balatonban állunk ugyan, de nem maradunk ott örökké.

Élni sincs kedvem

Az ember nem nyerhet mindig. Van úgy, hogy veszítünk. Elismerem, olyan is van, hogy én nem vagyok elég jó. Rossz napom van. Előfordul, hogy hibázom. Ez rendben is van. Ám az nincs rendben, hogy az apám nekem esik minden alkalommal, lehord (nem ritkán a többiek előtt), fölsorolja az összes hibámat, kiabál, veszekszik, és azt mondja, hogy ezt csak azért teszi, hogy én fejlődni tudjak. Ilyenkor élni sincs kedvem. Teljesen letörök, semmi sem megy, hiába is akarnám. De az akarat is elszáll belőlem – panaszkodik nem egy sportoló a szülei viselkedésére. A sportolókkal végzett munkánk nem kicsiny része telik azoknak a károknak az ellensúlyozásával, amit a helytelen szülői attitűd és az ebből fakadó helytelen kommunikáció okozott.

Úgy gondolom, hogy észre kellene vennie, hogy a lelkemet is kitettem, hogy odatettem magam, de nem sikerült. Ilyenkor vigaszra vágyom, bátorításra, arra hogy mellém álljon. Valaki kell, hogy segítsen.

Ilyenkor annyira egyedül vagyok.

Fura szerkezet az ember. Nem is gondolnánk.

Dr. Buda László előadásaiban rendszeresen felveti példaként az eredménytelen fogyókúra problematikáját:

  • Nem hiszem – mondja –, hogy nem lehetne valami eredményes diétát kitalálni. Ez valami mélyebben fekvő problémára utal. Van alatta, mögötte valami fontosabb dolog, hogy ez ennyire eredménytelen. (Az emberek 90 %-a két évvel a fogyókúra megkezdése után nagyobb súlyú, mint az induláskor.)

Dr. Buda László szerint az van az eredménytelenség mögött, hogy a fogyókúrák nagyrészt valamiféle önutálattal, az illető saját testének elutasításával kezdődnek. Szerinte ez a nagyfokú eredménytelenség oka.

  • Eleve abból indul, hogy nem tudom elfogadni őt (saját testemet) úgy, ahogy van. Szeretném megkérdezni költőileg – folytatja a gondolatot –, hogy van-e bármi az életben, ami hosszabb távon működik, ami eredményes, ami jó, és elutasításból, utálatból, vagy akár közönyből indul? Lehet-e bármit hatékonyan megcsinálni az életben, ilyen kiindulóponttal? Lehet-e így egy gyereket nevelni? Lehet-e így formálni, alakítani egy cseperedő személyt, hogy a szülők elutasítják, megkérdőjelezik, pláne, esetleg utálják?

Minden, ami él, arra reagál jól, ha elfogadják, ha szeretik, ha érdeklődnek iránta, ha kapcsolatot ápolnak vele.  Még a növények esetében is így van ez. Sokak számára ismerős (és könnyen elvégezhető, ellenőrizhető) a kísérlet: Babot ültetünk három egyforma edénybe, egyforma körülmények között. Megkapja a szükséges tápanyagot, vizet, fényt mindhárom. Viszont alapvetően másképpen bánunk velük, máshogy viszonyulunk hozzájuk. Az egyiket szeretettel vesszük körül: Biztatjuk, dicsérjük, szeretjük. Ezt szavakban is kifejezzük. Kellemes zene szól minden találkozásunknál…stb. A másodiknál korrektek vagyunk. Locsoljuk rendszeresen, de semmi extra. Végezzük körülötte és vele kapcsolatban a dolgunkat közömbösen és kész. Szó nem érheti a ház elejét, megadunk mindent. A harmadik esetben is megadjuk a szükséges tápanyagokat, fényt, vizet, gondoskodunk a növekvő kicsiny növény szükségleteiről, de a hozzáállásunk pocsék. Elégedetlenkedünk a növekedés ütemével, mértékével és egyáltalán. Kétségbe vonjuk a növény esélyeit, csúf jövőt jósolunk neki, ha nem igyekszik jobban. Közöljük, hogy tehetségtelennek, lustának, használhatatlannak tekintjük az erőfeszítéseit.

A második és a harmadik esetben jó eséllyel elpusztul a növény. A második talán nem, de satnya lesz, visszamaradott. Az első viszont rekordokat dönt.

Ha így van ez a babokkal, miért ne lehetne így az emberekkel?

Miért gondolja egy szülő, hogy azzal segít a gyerekének, ha szidja, korholja, ha állandóan a hibáira figyelmezteti ahelyett, hogy bátorítaná, támogatná, szeretné és kimutatná a szeretetét?

Miért fogyókúráznak emberek nem kímélve önmagukat, ha közben utálják a testüket?

A legtöbben természetesen kétségbe vonják ezeket az összefüggéseket.

  • Nehogymá’!

Hihetetlen tartalékok vannak a helyes hozzáállásban, a viselkedésünkben, a kommunikációnkban. A szokásaink megváltoztathatók, bárki vehet fel új szokásokat, a kérdés, megteszi-e.

Nem kevés gyerek fejlődése – szellemileg, érzelmileg, fizikailag vagy akár a sportban – múlik azon, hogy egy szülő milyen döntést hoz.

 

 

Hajlandó vagyok-e?

Séta közben szoktam nézni a szembejövőket. Ahogy a lányom néha figyelmeztet is, olykor pofátlanul belebámulok egy arcba. Szinte belefeledkezem. Aztán az illető továbbmegy, nekem pedig ott marad a gondolat: ki lehetett ő vajon? Minek örül, mitől szomorú, mi mozgatja, mitől szenved? Aztán jön a következő arc, és megint a következő. Titkok, megfejtetlen titkok. Vajon hová siet? Elégedett magával? Mit érez? Mit gondol? Ott van, ahol szeretne, vagy éppen menekül? És ha ott van, ahol szeretne lenni, ott is kell lennie vajon?

Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy sokan tévúton járnak, járunk. Lehetnénk máshol, nem itt, ahol éppen vagyunk, talán mást kellene csinálnunk, gondolnunk, éreznünk.

Hogy nem vagyunk a helyünkön.

Ezt a tapasztalatot látszik megerősíteni az is, hogy oly sok ember szeret panaszkodni. Ez a panasz többnyire vádaskodás, más ember, emberek hibáztatása, a körülmények okolása.

Ritkán fakad abból, hogy szembenézek magammal, és így szólok: én vagyok a hunyó! Én csinálok, érzek, gondolok valamit rosszul. Változtatnom kellene.

És ha fel is merül bennem a gondolat, a vágy, a remény, hogy lehetne jobb, szebb, kellemesebb, eredményesebb az életem, hamar elhessegetem. Úgysem vagyok rá képes! Nekem úgy sem sikerül!

Ahogy nézem az arcokat, meg vagyok győződve arról, hogy az illető kevesebbnek hiszi, gondolja, érzi önmagát, mint amennyit valójában ér. És a tapasztalataim is hasonlók. Akikkel találkozom, szinte valamennyien kevesebbnek érzik, kevesebbnek ítélik önmagukat a valódi értéküknél. (Vannak sokan, akik többnek mutatják magukat, de korántsem gondolják őszintén legbelül, hogy a látszat igaz lenne.)

Vajon mi történne, ha létezne egy tükör, amibe ha belenézünk, a valóság nézne vissza ránk. De nincs ilyen, „tükör által homályosan látunk”.

A Bibliában így folytatódik ez a passzus: „… azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három…”

Ha hinni tudnék! Ha remélni mernék! Ha szeretni tudnám, aki vagyok!

Amikor egy kis gyermeket nézek, arra vágyom, bárcsak varázsló vagy angyal lehetnék! Segítenék neki, hogy kihozza magából mindazt, amit benne rejtett el az Isten, vagy a Sors. (Nevezd, ahogy akarod!)

Hogyan tudnám vajon elérni, hogy higgyen magában?

Hogyan tudnám segíteni, hogy hatalmasra duzzadjon benne a Remény?

Hogyan tudnék hozzájárulni ahhoz, hogy szeresse önmagát, azt a csodát, aki ő valójában?

Nem vagyok angyal és nem vagyok varázsló sem. Ám tudok szeretni, biztatni, bátorítani, ha akarok. Mindenki tud.

Mindenki, akinek gyermeke van, vagy gyermeket nevel valamilyen formában. Tanítóként, edzőként… a kérdés csak az, használjuk-e eléggé ezt a képességünket?

A TUDOMÁNY is mind több területen ébred rá, talál bizonyítékokat arra, hogy aki hisz önmagában, aki szereti önmagát és bízik a képességeiben, a lehetőségeiben, a jövőben, (tehát remél), az többre jut, amint aki analizálja a hibákat és azok korrigálásával akar eredményeket elérni.

A kérdés tehát nem az, képes vagyok-e arra, hogy támogassak egy gyereket, egy fiatalt, egy sportolót, mindenki képes erre. A kérdés az, hajlandó vagyok-e erre? Hajlandó vagyok-e változni, változtatni a szokásaimon, vagy néhány szokásomon legalább? Hajlandó vagyok-e végigvinni egy-egy folyamatot? Hajlandó vagyok-e megtanulni hogyan kell, és alkalmazni, amit tanultam?

Sok múlik ezen.

Van egy gyakorlat, amit dicséret-terápiának nevezünk. (Ez csupán egy példa.) A feladat az, hogy 21 napon keresztül (ennyi, három hét kell ahhoz, hogy pl. egy szokás átalakuljon, rögzüljön) a szülő nem szidja, nem korholja a gyerekét, hanem igyekszik minél gyakrabban megdicsérni. Hangsúlyozom: nem hazudni kell, nem megalkudni kell a hibákon, esetleg csak félre kell fordulni három hétig, félre kell nézni, és keresni azokat a néha nagyon apró dolgokat, cselekedeteket, és megdicsérni érte a gyereket. Nem a cselekedetet kell tehát megváltoztatni, hanem észrevenni és szóvá tenni azt, ami jó.

Három hét. Mennyi idő ez egy család életében? Nyilvánvalóan nem sok. És nagyon megéri.

Egy foglalkozáson arról faggatóztunk éppen a résztvevő szülők körében, ki mire jutott ezen a téren az előző egy hónap alatt. Gyakran faggatózunk így. A tapasztalat lehangoló (lenne, ha minket olyan könnyű lenne lehangolni). A legtöbb szülő el sem kezdi a gyakorlatot, és akik elkezdik, azok is könnyen feladják. Nem könnyű a feladat. Nem azt állítjuk, hogy könnyű, azt állítjuk, megéri.

Néha levelet kapunk:

Kedves Zoltán!

Engem az érzékenység témája érdekel a legjobban. A kisfiam nagyon érzékeny, ha valami nem sikerül neki, vagy nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt ő eltervezi, ha a szép szó nem elég és leszidom, elsírja magát. Mit lehet tenni, hogyan tudom erősíteni a lelkét? Sokat beszélgetünk, sok dicséretet kap, ha ügyes volt valamiben.

A dicséretterápiával kapcsolatban is lenne kérdésem. Elkezdtük és egy 1-2 napot működött is a dolog, észrevette és már ő kérdezte, ha valami jó dolgot csinált, hogy most megdicsérem? Viszont a rosszalkodás ugyanúgy megmaradt. A szép beszédre pedig csak a fal figyel, a gyerek nem. Nem vesz komolyan, ha szépen kérem, hogy pl. hagyja abba az ágyon ugrálást. Hogy lehet pozitív dolgokkal elérni azt, hogy ne kelljen leszidni?

Ennyire vakok vagyunk? Ha egy piskótának 20 perc kell, hogy kisüljön, kirángatjuk-e méltatlankodva 2 perc után, hogy készen van-e már? „Én nem tudok piskótát sütni! Nekem soha sem sikerül!” Két perc alatt nem is fog, ha húsz perc kell hozzá.

Ha a piskótánál elfogadjuk a technológiai törvényszerűséget, miért nem fogadjuk el a pszichés törvényszerűségeket a kommunikációban, a változások érdekében, a gyermekünk érdekében? Ez nem képesség, ez hajlandóság dolga.

A foglalkozáson, ahol faggatóztunk, kényelmetlenkedtünk az elején, kicsit késve, megérkezett egy szülő, aki nem hallotta az előzményeket és lelkendezve áradozott:

Minden megváltozott. A kapcsolatunk, a gyerek viselkedése, én is megváltoztam. Végigcsináltuk a három hetet, nehezen indult, aztán napról napra jobb lett. Nem ismerek magunkra. Olyan boldog vagyok.

Kedves Olvasó! Talán látod, talán érted, hogy nem a dicséretterápiáról beszélünk most. Ez csak egy módszer. Valaki vagy ezt használja, vagy más módszereket, a lényeg az, hogy hajlandó-e használni valamit? Hogy hajlandók vagyunk-e megtalálni a saját utunkat? Azt az utat, ami nekünk működik, vagy elfogadjuk azt, hogy nekünk nem megy, nem sikerül.

Hatalmas tartalékaink vannak. Hosszú Katinka azt nyilatkozta nem egyszer, hogy a sikerhez több millió apró, hétköznapi döntésre volt szüksége.  Ezek között nyilván voltak jó döntések, és voltak elhibázottak. De alig ismerek valakit, aki elkötelezettebben ragaszkodott volna ahhoz, hogy alkalmazza, amit tud, keresse a jobb és jobb utakat.

Hatalmas tartalékaink vannak. Nem akarom fényezni magunkat, de hadd hozzam a saját könyvünket is példának! A Nyerő Hármas című könyvünket sok szülő megvásárolta. Sokan megvették, hazavitték és fölrakták a polcra. Nem olvasták el. (Erre vonatkozó kényelmetlen kérdéseket is felteszünk olykor egy-egy előadásunkon.)

Te most, Kedves Olvasó, olvasod ezeket a sorokat. Statisztikailag máris a kevesek közé tartozol. Azok közé, akiknek valamennyivel több esélyük van a sikerre, mint másoknak. (Ennyit szerényen hadd engedjünk meg magunknak a könyvvel kapcsolatban. Talán megbocsátható.)

Most már csak az a kérdés, alkalmazod-e, amit olvasol?

Hajlandó leszel-e alkalmazni? Fogod-e támogatni a gyermeked hitét, reményeit, hozzájárulsz-e ahhoz, hogy jobban szeresse önmagát? Vagy marad minden a régiben?

 

Muszáj belefáradni?

Időnként hallok edzőket panaszkodni.

  • Hiába beszélek. Kiordítom a lelkemet, hiába. Nem csinálják, amit mondok.

Nézem az edzést, és tényleg. Áll az edző a pályán, kommentálja az eseményeket, felhívja a figyelmet, magyaráz, hibát javít. Lelkesen teszi mindezt, de hiába. A dolgok maradnak a régiben, az idő telik, az edzés véget ér, és nem történt meg az áttörés. Egyik másik edző eljut végső következtetésig is: nem képesek rá, a képességek hiányáról van szó. És leírja a versenyzőt, leírja a csapatot, lassan a lelkesedése is lelohad. Végzi tovább a munkáját gépiesen, precízen, korrekt módon, ám eredménytelenül.

Időnként hallok szakmai vezetőket panaszkodni.

  • Hiába beszélek. Megpróbálom innen is, onnan is megvilágítani, mit szeretnék látni az edzők munkájában, hiába. Csinálják tovább, amit eddig. Nincs változás.

Hallgatom a megbeszélést, és tényleg. A képzés magas szinvonalú, részletes, mindenre kiterjed, de a válaszok, a kiegészítések félreviszik a témát, kifogásokat, ellenvetéseket fogalmaznak meg, nem történik meg a változás.  Egyik másik vezető eljut a végkövetkeztetésig. Nem képesek rá, a képességek hiányáról, lustaságról, igénytelenségről beszél, és leírja az edzőket, lassan a lelkesedése is lelohad, belefárad a hiábavaló küzdelembe. Végzi tovább a munkáját gépiesen, precízen, korrekt módon, ám eredménytelenül.

Időnként hallok szülőket panaszkodni.

  • Kiteszem a lelkemet, hiába. Nem is figyel rám. Mintha nem is léteznék.

Nézek kapcsolatokat, családokat, és tényleg. Némely szülő, mintha már föladta volna az erőfeszítést, sokan valóban föladták. Igyekeznek elkerülni a konfliktusokat, megőrizni legalább némi tekintélyt, biztosítani a minimális működést. Perspektíva nélkül, öröm nélkül, eredmények nélkül.

Nem kéne ennek így lennie! A kommunikáció különleges valami. Megpróbáljuk megértetni magunkat, aztán azt tapasztaljuk, hogy nem sikerült. Újra és újra, és megint kudarc. Mintha nem is lenne közös a nyelv, amit használunk.

Nos, igen. Valóban így van. Nem közös a nyelv, amit használunk. A megértésnek ugyanis van egy lényeges feltétele: ez pedig a befogadás szándéka a másik féltől. Annak a szándéka, hogy ő akarja megérteni amiről szó van.

Az alapvető hiba: ráöntjük az információt a másikra, és azt hisszük, hogy ennyi elég. Falra hányt borsó. Nem az számít, ami kimegy a szánkon, bármilyen lényeges, bármilyen alapos, bármilyen jelentős az információ, nem az számít. Csak az számít, ami bemegy, ami bejut a másik fejébe, lelkébe, szívébe (vagy éppen a gyomrába, de ez másfajta problematika). Képzeljünk el egy porszívót. Hosszú csöve van, rengeteg hulladék, por, miegymás belefér, képesek is vagyunk alaposan megtömni. Ám a dolog nem marad a porszívóban, ha az nincs bekapcsolva, nincs szívó üzemmódban.

Az egyetlen kérdés pedig ez: miképpen kapcsolhatjuk be a másik felet? Hol a kapcsoló? Sok mód van, sokféle kapcsoló. Van, amelyik működik, míg vannak olyanok, amik nem.

Nekem az a tapasztalatom, hogy mindenki azt szeretné, ha a másik megértené őt, megértené az álláspontját, a mondanivalóját, befogadná az érveit, és mindezek hatására megváltoztatná a véleményét. Ugyanakkor a gyakorlat nem ez. A befogadó fél ahelyett, hogy a mondanivalóban rejlő legetőségeket kutatná, arra vár, hogy a másik levegőt vegyen, és elmondhassa a saját álláspontját, a saját érveit, a saját szándékát, érzelmeit, hiszen meg van győződve arról, hogy ha megértenénk őt, akkor megváltozna a mi álláspontunk, és képesek lennénk elfogadni az ő gyakorlatát. Így van ez, akár gyerekről , akár felnőttről van szó.

Apuka lehordja a gyereket. Precízen sorolja elégedettlensége okait, és bár a hangja indulatos, nyilvánvaló, hogy a jó szándék vezérli. Mire gondol mindeközben a gyerek?

  • Milyen szerencsés vagyok én, hogy ilyen nagyszerű apám van, aki rávilágít a hibáimra, képes megértetni velem a változtatás szükségességét. Meg is jegyzem minden szavát, sőt le is írom majd, és megtanulom szó szerint. Így aztán képes leszek rendesen viselkedni, és boldog, eredményes ember lesz belőlem.

Valóban ilyesmit gondol? Elképzelhető ilyen helyzet, amikor ez történik? Ilyen gyerek, aki valóban ezt gondolja?

  • Már megint nyomja a szöveget. Kibírom, úgysem bírja sokáig. Bólogatok, mert azt szereti. Úgyis kifárad, és abbahagyja. – Nem valami ilyesmi zajlik a fejében inkább?

És ha igen, akkor miért használjuk újra és újra valamelyik eredménytelen módszert? Nem lehet, hogy nem is a kapcsolatban, a képességekben, nem a másikban van a hiba, hanem csak a kommunikációs módszerben? Talán nem is kéne kimerüljünk valamiféle eredménytelen szélmalomharcban, hogy nem kéne leírnunk a másikat, nem kéne feladnunk?

Lehetséges lenne ez?

Morfológiai mező

Gyakran történik, hogy egy gondolat oly régóta ismerős már, hogy úgy tűnik, nincs ebben semmi új a számomra, semmi érdekes. És valóban. Oly sok mindent tudunk. Ám a tudással az is előfordul olykor, hogy felszínes, vagy akár téves.

Mindenki tudja például, nem egyszer hallottam hangoztatni, hogy a kutyák megérzik, ha félnek tőlük.

  • Megérzik, hogy félek tőlük – mondja valaki, és a dolog ennyiben marad.

Mert a kutyák, és nem csak a kutyák, valóban megérzik, ha félnek tőlük. Benne van a levegőben, vagy ha tudományosabban akarnék fogalmazni, a morfológiai mezőben, ahonnét ezt az információt a kutyák, és nem csak a kutyák, kiolvassák. Mert nem mindegy, milyen információ van a morfológiai mezőben. Popper Péter határozottan állítja, hogy ismert valakit, aki megegyezett a szúnyogokkal, hogy őt nem csípik meg, ő pedig nem csapja agyon őket. És a megállapodást betartották. Én nem állítom határozottan, hogy egy nyáron, Siófokon, egy barátom kertjében én is megegyeztem valami hasonlóban a szúnyogokkal, és békében is voltunk egymástól egy nyáron át, mert ha határozottan állítanám, még nem vennének komolyan. Így aztán maradjunk inkább a kutyáknál!

Tehát az ismeret közkeletű, a kérdés inkább az, hogy kezdünk-e vele valamit? Ha például valaki felismeri, hogy a félelme okozza a kutyák esetleges támadását, mit tesz? Távol marad a kutyáktól, vagy rendezi a dolgot a félelemmel?

Ott vannak például a postások. Megint egy triviális ismeret: mindenki tudja, hogy a kutyák utálják a postásokat, és viszont. Miért van ez vajon? Nyilvánvaló. A postás járja az utcát, igyekszik kézbesíteni a leveleket, megközelíteni a postaládát, ám időnként ez nehézségekbe ütközik. Valami vadállat tör elő valahonnan a bokrok rengetegéből és elszánt támadásba kezd. Vicsorog, ugat és ugrál. Rettenetes látvány. A postás meghőköl. És mivel ezek a támadások többször is megjelennek egy átlagos napon, idegesítik ezek a kutyák. És utálni kezdi őket, és megjelenik valamiféle félelem, ahogy közeledik egy-egy inkriminált kapuhoz. A kutya megérzi ezt, és még vadabbul támad. Ördögi kőr alakul ki. Ám ez a félelem – általában – nem alakul fóbiává, sőt a postás nem is az összes kutyától fél, ismeri azokat is, amelyek kedvesen dugják ki fejüket a rácsok között, egy kis simogatásban reménykedve. És a postásunk ilyenkor simogat. Megtanulja, melyik kerítésnél kell hátraugornia, és melyiknél léphet közelebb. Az utóbbinál nincs a félelem a morfológiai mezőben. Kezdenek ezzel az információval valamit a postások? Kapnak valamiféle kiképzést, hogyan ne féljenek a kutyáktól? Hogyan kezeljék tudatosan a felőlük áramló információt? Aligha.

Gyurta Dánieltől hallottam, hogy egy-egy világverseny döntője előtt a döntő résztvevőit már fél órával a start előtt összegyűjtik, különböző technikai okok miatt. Ott ülnek egy szobában vagy öltözőben, és Dani szerint már ott eldől, hogy ki lesz a győztes. (A morfológiai mező megtelik információval.) Gondoljunk csak bele: egy rövidtávú verseny mezőnye igen szoros, olykor csupán néhány század választja el az elsőt a nyolcadik helyezettől. Létezik, hogy ezt a különbséget fizikai különbségek okozzák? A győztes ennyivel jobban készült fel, mint a többi? Nyilvánvaló ostobaság. A különbség fejben van. Dani azt mondja, hogy azért győzött gyakrabban ő, mert jobb volt fejben, jobban felkészült, mint a többiek. Elképzelem, ahogy besétál az öltözőbe, és ránéz a többiekre. Mi van ebben a pillantásban? Információ. Szépen bekerül a morfológiai mezőbe. Egyik a másik után. Az egyik versenyző azt gondolja, hogy itt az új alkalom, hogy trófeákat szerezzen. Milyen nagyszerű lesz néhány perc múlva győztesen végignézni az ellenfelein. Nem csupán gondolja, de érzi, teljesen betölti ez a meggyőződés, ez a hit. A másik arra gondol látván a többieket, hogy az ellenfelei nagyszerű sportolók, többször bebizonyították már. Félelmetes tehetségek. És egy apró nyüszítés kerül be a morfológiai mezőbe.

Szükséges-e foglalkozni ezzel? Jó-e, ha tudatosan felkészül egy versenyző? Megteremthetőek-e ehhez tudatosan a feltételek? Van ennek az egésznek jelentősége az eredményesség szempontjából?

Mégis óriási különbségeket tapasztalunk versenyzők hozzáállásában, edzők hozzáállásában és szülők hozzáállásában is. Persze, szükséges biztosítani a feltételeket, de hogy ki mennyire alkalmazza mindezt, az mindig a résztvevőn múlik. Egyénenként és csapatszinten egyaránt.  Nagy, nagyon nagy különbségek érhetők el.

Olvastam Johann Crujf önéletrajzát. Az egész könyv az uralkodó légkörről szól, a hozzáállásról, erre fűződnek fel a sztorik az Ajax esetében, a Feyenoord, vagy a Barcelona esetében is. Tecnikáról, taktikáról, pedig a könyv a totális futballról szól, alig esik szó. Ő tudja, miért.

Könyvek

Szorongáscsökkentés a reggeli kakaó után

  • Változz vad oroszlánná! – parancsolja három és fél éves unokám a nagyanyjának.

Hajnalka engedelmesen át is változik menten. Karjával Bellaróza felé kap, és elbődül amúgy fenevad módjára. Bella kicsit, egyetlen pillanatra meghátrál, de már kész is a stratégia.

  • Ne mozdulj! – hangzik az újabb parancs. – Építek köréd egy kerítést.

A kerítés egy pillanat alatt elkészül.

  • Ez egy nagyon erős kerítés – közli a kislány. – Nem tudod szétordítani.

És Hajnalka ott ül az ágy közepén bekerített és foglyul ejtett megszeppent oroszlánként.

  • Azt csinálod, amit mondok – folytatja Bella, és fölemeli a mutatóujját. – Ül! – adja ki a parancsot. Mutatja is, hogyan.

És a fenevad ott az ágy közepén esetlen, engedelmes háziállattá változik, akiben semmi félelmetes nem maradt, inkább sajnálni kell, és aki ellenségből baráttá változik. Bella meg is sajnálja, bemegy hozzá a ketrecbe, megsimogatja, vigasztalja.

  • Elviszlek sétálni, jó? – teszi fel a végső kérdést, és ezzel el is kezdődik a következő játék, a séta.

Ilyen, és ehhez hasonló játékot sokat játszunk Bellával, és nagyon támogatjuk, ha ilyesmit kezdeményez. Kezdetben mi alakítottuk a forgatókönyvet, ma már alig kell segíteni. Pillanatok alatt megszelídíti a benne lakozó, keletkező félelmet, szorongást, és nyugodtan alussza át az éjszakát.

Bármit meg lehet szelídíteni, amitől félni lehet.

Szörnyeteget, bogarat, rémségeket. El lehet venni az erejét, meg lehet szüntetni a hatalmát. A közös játékban óriási lehetőségek vannak. Csak élni kell velük. A gyerekek képesek alakítani a saját világukat a képzeletük, és annak megjelenítése által. (Megjegyzem, a felnőttek is.) Hát, igen.

Bolondságnak tűnik mindez? Lehetséges. De hasznos bolondság.

Szülők Akadémiája

Szükséges lehet-e, hogy a szülő változzék a gyerek érdekében?

Olykor felhív telefonon egy-egy szülő, és panaszáradatot zúdít rám. Elmondja, hogy mennyire tehetséges a gyermeke, mennyire különleges. Tehát a kezdés jó. Aztán elmondja, hogy mekkora jövője lehetne, ha…

  • Ha az edző jobban figyelne rá, ha más módszereket használna, ha többet várna el tőle, ha kevésbé nyomná…
  • Ha a gyerek motiváltabb lenne, ha nem lenne lusta, ha jobban szeretné a sikert, ha kevésbé szorongana…

Általában arra lyukadunk ki, hogy vállalnám-e, hogy rendbe hozom a helyzetet, megoldom a problémákat. Elhozná hozzám a fiút, és tegyek csodát!

Én hiszek a csodákban, szeretek is csodát tenni, és imádom, amikor sikerül. Amikor egy csatárban felkeltem az érdeklődést a mesterhármas iránt, és a hétvégi meccs után kapom az sms-t: cél kipipálva. 3:1-re győztünk, mind a hármat én rúgtam. Na, ez kedvemre való! De nem ezeken múlik a siker, nem ez a bajnokság felé vezető út.

Elmondom a szülőknek, hogy egy gyerekkel foglalkozni, átalakítani a gondolkodásmódját, az érzelmei kezelésének stratégiáit, stb., hosszú folyamat. (Ez a mesterhármas konkrétan 2 hónapomba került) Egy sportoló gyerek esetében, akinek az edzések, az iskola és esetleg még más kötelezettségek mellett alig marad energiája, az, hogy külön eljárjon hozzám hetente, esetleg hónapokon keresztül, olyan teher, aminek vállalása általában nem hozza meg a kívánt eredményt. Miért? Mert általában a többi körülmény változatlan marad. Nem változik az edző, nem változnak a társak, az iskola, és nem változnak a szülők sem.

Így én ezeket a kéréseket el szoktam hárítani. Amit javaslok helyette: 4-5 alkalom a szülővel, esetleg, ha indokolt (és általában nagyon is indokolt) és lehetséges (koránt sem mindig lehetséges) mindkét szülővel.

4-5 alkalom elég szokott lenni, hogy átbeszéljük a konkrét helyzeteket, változási, változtatási lehetőségeket, hozzáállási anomáliákat, új stratégiákat alakítsunk ki, és megtaláljuk azt az optimális módot, ahogy a szülő segítheti a gyerek fejlődését. A 4-5 alkalom konkrét megoldások kipróbálását, begyakorlását is lehetővé teszi, és megbeszélhetők a tapasztalatok, a finomítási lehetőségek: tehát megvan a szükséges visszacsatolás is.

Ez bizony a szülő esetében jár a változás, változtatás igényével. Azt mondjuk, hogy a Nyerő Hármas azért nyerő hármas, mert mindenki a saját hatáskörében teszi a magáét, és teszi azt a tőle elvárható legmagasabb fokon. És bizony csodálkozom, amikor a szülők egy része, és lássunk tisztán, döntően nagyobb része ezt a változást, éppen a saját részét nem vállalja. Lehet ezen sajnálkozni, de ez tulajdonképpen jó hír: akik vállalják, azok előnyre tesznek szert azokkal szemben, akik nem. Ők kerülnek be a nyerő csapatba. Vagy rosszul látom?

Fékjeink

Én hajlamos vagyok azt gondolni néha, hogy felnőtt férfiak már túl vannak azokon a konfliktusokon, amik gyerekkorukban érték őket a családban vagy akárhol máshol. Tudom, hogy nem így van, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy ezeknek a történeteknek nincs már befolyása a mindennapi működésükre, a döntéseikre, a habitusukra a gondolkodásukra és a cselekedeteikre, a sorsukra. Ez a hajlam bennem a reménynek valamiféle megnyilvánulása: szeretem azt hinni, hogy fölgyógyulunk a bajainkból. Tudom, hogy ennek az ellenkezője az igaz, hogy ezeknek a történeteknek nagyon gyakran van hatása, befolyása a mindennapi működésükre, a döntéseikre, a habitusukra a gondolkodásukra és a cselekedeteikre, a sorsukra, mégis sokkol, amikor ezzel a hatással konkrétan szembesülnöm kell.

Amikor egy tizenhat éves fiú elmondja, hogy az apjuk évekkel korábban elhagyta a családot egy másik nő miatt, és akkor ők azt gondolták a testvérével, hogy ők, a gyerekek a hibásak. Miattuk nem érzi magát jól otthon az apjuk, miattuk kell új életet kezdenie. És hiába gondolja ezt ma már érvénytelennek, tévedésnek a mai, intelligens tizenhat éves fiatalember, a szíve mélyén mai is így érzi.

És kevesebbnek érzi tőle magát, értéktelenebbnek. És ez az érzés meghatározza az álmait, a céljait, és belezavar az ambícióiba.

És ha történetesen sportoló, és a vágyai szerint nagyra törne, ez a hit, hogy ő kevesebbet ér, hogy értéktelen, fékezi őt a megvalósítás folyamatában. És ezzel bizony nehéz megbirkózni egyedül.

Mit tegyünk?

Nem az számít, amit tudsz, hanem az, csinálod-e, amit tudsz!

Maximálisan hiszünk az együttműködés erejében. Ha például egy házaspár mindkét tagja, egy férfi és egy nő egy irányba mozdul, közös erővel közös cél érdekében tevékenykednek, ha egyfelé húzzák a szekeret, bármit elérhetnek, amit csak akarnak. Senki nem állíthatja meg őket. Mégis hányszor látjuk a széthúzást, pedig általában tudják a résztvevők, hová vezet ez, értik az összefüggéseket, és mégis.

Nincs ez másképpen a sportban sem. A sikerhez a belső erőforrások használata szükséges. A belső akarat, szándék, kitartás, megbecsülés és a többi a szívben kell egyesüljön. A sportoló szívében, az edző szívében, a szülő szívében. Kívülről és egymás helyett, pláne egymás ellenében nem lehet akarni.

Szeretek együtt dolgozni edzőkkel, csapatokkal, részt venni a közös álmok és az oda vezető értékrend kialakításában, de ha egy edző a saját képességeiben hisz, ha úgy gondolja, bajnoksághoz, sikerhez segíti a csapatát a maga módszerével, nem akadékoskodom, nem erőltetem az együttműködést. Mert ebben az esetben többet árthatok, mint használok. Nem vehetem el azt az erőforrást, ami helyett nem tudok adni másikat!

Nyilvánvaló, hogy ostorozással, kényszerítéssel, manipulációval, mégoly kifinomult motivációs készséggel sem megyünk sokra. Ahhoz, hogy egy tehetséges fiatalból sikeres sportoló, bajnok váljék, ahhoz a tehetséges fiatalnak a belső erőforrásait fog kelleni mozgósítania. Ha képes erre, ha megtanulja, ha ráérez, sikeres lesz, ha nem, maximum középszerű.

Mi ugyanezt tapasztaljuk meg nap, mint nap az együttműködéssel kapcsolatban. Egy-egy előadás után mindig van néhány érdeklődő, szülők is, edzők is, akik nem titkolják, milyen hatást értünk el náluk. Többféle van.

  • Van, aki azt mondja, hogy hallotta ő már mindezt, de köszöni, hogy ilyen jól összefoglaltuk.
  • Van, aki hozzáteszi a magáét.
  • Van, aki vitatkozik, tiltakozik, kételkedik.
  • Van, aki panaszkodásra használja a helyzetet.
  • Van, aki a kifogásait fogalmazza meg.
  • Van, aki másra, másokra, a körülményekre mutogat.
  • És néha van, aki megkérdezi, mi a következő lépés.

Sokan azt szeretnék, ha úgy működnének a dolgok, ahogy számukra kényelmes. Ha maradhatna minden a régiben, már mint ami az ő szerepüket illeti. Mintha az eredményes módszerek, viszonyulások és tennivalók egy áruház polcain sorakoznának, és azt vehetnék le, ami számukra a legtetszetősebb.

  • Ez jó lesz nekünk, kérem, csomagolja be!

Nem az számít, amit tudsz, hanem az, csinálod-e, amit tudsz!

Belső akaratból, a saját döntésed következményeként, hittel. A Szülők Akadémiája programsorozatot azért hoztuk létre, hogy alkalmat adjunk ezeknek a belső döntéseknek a meghozatalára. Nem oktatni, pláne kioktatni szeretnénk a résztvevőket. Arra törekszünk, hogy ezek az alkalmak lehetőségeket teremtsenek arra, hogy valódi döntések szülessenek a szívekben. És ami azt illeti, egyre jobbak a tapasztalataink.

Köszönjük a résztvevőknek.

A valódi és a hamis életpálya

Előadásainkon rendszeresen találkozunk a kérdéssel: szabad –e biztatni a fiatalt a sport mellett való elköteleződésre?

Mostanában valahogy több alkalmunk volt igazán sikeres sportolóval találkozni, elbeszélgetni. A beszélgetésekben mindenhol előjött a sport és a tanulás viszonya. Hogyan oldották meg, vagy még inkább hogyan oldódott meg az edzés és az iskolai kötelezettségek összeegyeztetése. Hogyan döntötték el, mik a prioritások, kik döntötték el ezt egyáltalán. Megbántak-e valamit ezek közül a döntések közül, stb.?

Stábunk arra szánta rámagát, hogy szélesebb körben is informálódunk a kérdéskőrről, és az eredményeket közzétesszük. Természetesen. Megkérdezünk élsportolókat, és olyan sportolókat, akik nem kerültek az élbolyba. Megkérdezünk edzőket, sportvezetőket, pedagógusokat, és természetesen szülőket.

Ha a kedves olvasó valamelyik kategóriába tartozik, és van kedve hozzászólni a témához, kérjük, jelentkezzen e-mailben: szulokakademiaja@gmail.com. Elküldünk egy kérdéssort, és várjuk a válaszokat. Köszönjük.

Online kitölthető kérdőívek