Hogyan szeressem – A kinyilvánított szeretet hídja

Ha baj van a kamasszal

Bajban vagyok, mintha nem is az én gyerekem lenne, annyira megváltozott, mondja kétségbeesetten a 14 éves kislány anyukája. Csavarog, dohányzik, szerintem isznak is, és bármit mondok, lepereg róla. Csak veszekszünk, jobban mondva én üvöltözöm vele, ő vállat von, vagy bevonul a szobájába, becsapja az ajtaját maga mögött. Napnál is világosabb, hogy én vagyok a legfőbb ellensége. Nagyon féltem őt, hogy bajba kerül.

 

Hogyan szeressem? – A kinyilvánított szeretet hídja

Az elefánt hite

Tudod, az elefánt nagy és erős állat. És számára is fontos a szabadság. Amikor még kicsi, szabadon szeretne kószálni, felfedezni a saját világát, kipróbálni az erejét, a gyorsaságát, az ügyességét, szeretne játszani.

Amikor még kicsi, akkor úgy idomítják az elefántot, hogy durva kötelet vagy láncot kötnek a lábára, és rögzítik karóhoz, házfalhoz, fához, hogy ne tudjon elmenni. Amikor a kiselefánt szabadulna, menne, a kötél (vagy lánc) sérti a lábán az érzékeny bőrt, fájdalmat okoz neki, és nem engedi. Az elefánt tanulékony, és megtanulja a szabályt: amikor a lábán a bilincs, nem képes szabadon mozogni. Megtanulja ezt örökre. És később, amikor felnő, és már el tudná szakítani a kötelet, akkor sem próbálkozik. Elhitte, hogy nem képes rá. Gyakran már ki sem kötik, elég ha ráhurkolják a kötelet a lábára és az elefánt ott marad, ahol van. Ha azt hiszi, hogy nem képes, akkor valóban képtelen. Talán egy belső hang szólal meg benne, ami figyelmezteti: nem teheted! Nem tudod megtenni!

Az ember is hasonlóan viselkedik. Amikor még kicsi, amikor gyermek még, fiatal, szabad szeretne lenni. Kószálna, felfedezné a saját világát, kipróbálná az erejét, a gyorsaságát, az ügyességét. Játszana.

Amikor még kicsi, úgy nevelik a gyereket, hogy megértetik vele, hogy mit szabad és mit nem. Megtanulja, mivel haragítja magára a szüleit, az óvó nénit, a tanító nénit, a többieket. Megtanulja, hogy amikor ráparancsolnak, akkor nem teheti, amit szeretne. Megtanulja, hogy nem képes rá, és el is veszíti a képességét. Talán egy belső hang szólal meg benne, ami figyelmezteti: nem teheted! Nem tudod megtenni!

Azt tapasztaljuk, hogy minden sportoló, sőt minden ember, akivel találkozunk, legyen az gyermek, vagy felnőtt, sikeres vagy sikertelen, minden ember kevesebbre értékeli önmagát, mint amennyit valójában ér. Te is, és én is így vagyok ezzel. A te gyereked és az én gyermekem is így van ezzel. Korlátoztuk és korlátozzuk a képességeit, a lehetőségeit, és ennek ára van. A nevelésnek ára van. Óvatosan bánjunk vele!

Olyan jó nekem, hogy vagy nekem

Olyan jó nekem, hogy vagy nekem!

Mikor elfutott az utolsó ló,

s olyan üres már az egész lelátó,

és a vagyonom egy tízes lesz,

Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz.

Reggel együtt ébredtünk a feleségemmel, ráérősen ébredeztünk. Nem kellett kiugranunk az ágyból, kávéztunk, és csendben bámultunk ki az ablakon, miközben ez a zene szólt. Indítsd el, és hallgasd csak közben, miközben én beszélek kicsit! Vagy szakítsd meg az olvasást, és csak hallgasd meg a számot. Add át magad, érezd át, olvasni ráérsz majd utána!

Talán kicsit érzelgős, de szerintem nincs baj az eltúlzott érzelmekkel, szerintem a gondot inkább az okozza, ha nincs érzelem… de most ne erről beszéljünk!

Egy kapcsolat lényege nem a tökéletesség. Egy hosszú, szerető kapcsolat titka a megbocsátás, a másik elfogadása még akkor is, ha az nem éppen tökéletes. Én nem vagyok tökéletes, és Hajnalka időnként kézen kellett fogjon, és hazavezessen. És megtette mindig. Olyan jó nekem, hogy Hajnalka van nekem (Hiszem, hogy ez kölcsönös.)

Ahogy hallgattam a számot, és ott éreztem magam mellett a társamat, tetőtől talpig betöltött ez az érzés: Olyan jó nekem, hogy vagy nekem. Enélkül a biztonság nélkül semmit sem ért volna az életem, a kudarcaim elpusztítottak volna.

És ahogy hallgattam a számot, elképzeltem az egyik strófát csilingelő gyerekhangon énekelni. Vajon a gyerekeink így éreznek-e, miközben neveljük őket? Miközben számon kérünk, követelőzünk, rámutatunk a hibáikra. Vajon velünk énekelik-e: olyan jó nekem, hogy vagy nekem?

Eszünkbe jut-e, hogy nekik sem kell tökéletesnek lenniük? Átérezzük-e, hogy olykor fájnak nekik a szavaink? Hogy érzik-e a szeretetünk biztonságát? Tudják-e, hogy akkor is szeretve vannak, ha hibáznak? Hogy kézen fogjuk-e és hazavezetjük-e őket?

Hát csak ennyit akartam kérdezni. Elsősorban önmagamtól.

Kié a siker?

Interjú Kabarcz Zoltánnal a

„A nyerő hármas” című sikerkönyv egyik szerzőjével.

 

  • Arról írtok a könyvetekben, hogy a sportsikerhez a szülő – edző – sportoló harmonikus együttműködésére van szükség. Ugyanakkor sok sportsiker mögött közel sincs ilyen mértékű harmónia. Sok esetben az edzők tulajdonítják önmaguknak a sportoló sikerét, máskor a szülő ágaskodik, hogy mi mindent tett meg ő. Van olyan eset is, ahol csak a sportoló kerül reflektorfénybe. Melyik szereplő a legfontosabb?
  • Nézd! Én is sportoltam, sokszoros ifjúsági bajnok voltam, válogatott, ranglistavezető, csúcstartó. Nem emlékszem olyan versenyre, ahol kint lettek volna a szüleim. Egyre sem. És nyilván az edzéseket sem látogatták. Nem éreztem ennek a hiányát soha, de így utólag elgondolkodom. Mi lett volna ha? Mi lett volna, ha támogatnak, ha biztatnak, ha érezhetően mellettem állnak? Talán nem hagytam volna oly korán abba a versenyzést. Az én esetemben a siker, ha annak tekintjük egyáltalán, egyértelműen az edzőm munkájának a következménye. Hihetetlen sok hozzám hasonló kódorgó kölyökből nevelt bajnokot, céltudatos embert, győztes felnőttet. Az én példám az edzőm munkájáról és a szülő hiányáról szól. Persze más példák is vannak.
  • Tehát akinek nélkülöznie kell a szülői hátteret, az eleve hátrányból indul?
  • Azért ezt nem állítanám. A könyvünkben is mesélek arról, hogy Luca lányomnak éppen az én okvetetlenkedő jelenlétem vette el a kedvét attól, hogy sportoljon. Ó a szülők sokféleképpen tudnak ártani is. Találkoztam egy nagyon tehetséges kenussal. Minden képessége megvolt, hogy a legnagyobb magyar kenusok közé kerüljön. Édesapja azonban nem nézte jó szemmel a fia erőfeszítéseit. Szerinte a kenuval nem lehet pénzt keresni. És mi tagadás, volt is némi igaza. Ma a srác az apja vállalkozásában dolgozik, edzésre sem jár. Nem tudom, hogy boldog-e, az apja nyilván elégedett önmagával. Amit tudok, a fiú egész életében bánni fogja, hogy elszalasztotta az igazi sikereket, az igazi lehetőséget.
  • Az mondják, a lehetőséget arról lehet felismerni, hogy elment.
  • Keserű tapasztalatai lehetnek, aki ezt mondja, de nem tagadható a kijelentés igazsága. Én magam is sokat gondolkozom utólag, hogy mi lett volna, ha másképpen alakul a karrierem. A munkám lényege éppen ez: a lehetőséget akkor megragadni, amikor itt van. A sport hatalmas lehetőség a fiataloknak az egész világon. Sok ajtó bezárult, de a sport, mint lehetőség nyitva áll!
  • A könyvetekben sok személyes példát hozol. Szükséges a sportoló múlt ahhoz, hogy tanácsot tudjon adni valaki a versenyzőknek?
  • Nem tudom, hogy szükséges-e. Én örülök, hogy vannak személyes ismereteim. Hajnalka soha nem sportolt versenyszerűen, az ő szempontjai mégis ugyanolyan fontosak a könyvben. Az ő ismeretei, tudása nélkül mit sem érne az egész. Talán annyi a különbség, hogy tőle inkább a szülők kérnek tanácsot, hozzám pedig az edzők fordulnak inkább. De az is lehet, hogy ez csupán a habitusunkból ered.
  • Kiknek ajánlod inkább a könyveteket?
  •  Mindenkinek, aki segíteni akarja a sportolót. Valódi segítségre gondolok. Aki önigazolást keres, hiába olvasgatja. Azt remélem, hogy hozzá tudunk járulni ahhoz, ha akár egy edző, akár egy szülő valódi támogatást szeretne nyújtani. Arról beszélünk, hogyan tegye. Abban hiszek, hogy ha megfogadják a tanácsokat, kevesebbszer kell majd egyszer feltenni a kérdést: Mi lett volna, ha…?
  •  Kereskedelmi forgalomban nem kapható a könyv. Hogyan lehet hozzájutni?
  • Van egy Facebook oldalunk: A nyerő hármas. Ott megrendelhető akár kommentben, akár e-mailben. Postán kiküldjük a megadott címre.
  • Köszönöm a beszélgetést.
  • Én köszönöm.