Nem kizárólag sportolók szüleinek
Ha baj van a kamasszal
Bajban vagyok, mintha nem is az én gyerekem lenne, annyira megváltozott, mondja kétségbeesetten a 14 éves kislány anyukája. Csavarog, dohányzik, szerintem isznak is, és bármit mondok, lepereg róla. Csak veszekszünk, jobban mondva én üvöltözöm vele, ő vállat von, vagy bevonul a szobájába, becsapja az ajtaját maga mögött. Napnál is világosabb, hogy én vagyok a legfőbb ellensége. Nagyon féltem őt, hogy bajba kerül.
Tudod, az elefánt nagy és erős állat. És számára is fontos a szabadság. Amikor még kicsi, szabadon szeretne kószálni, felfedezni a saját világát, kipróbálni az erejét, a gyorsaságát, az ügyességét, szeretne játszani.
Amikor még kicsi, akkor úgy idomítják az elefántot, hogy durva kötelet vagy láncot kötnek a lábára, és rögzítik karóhoz, házfalhoz, fához, hogy ne tudjon elmenni. Amikor a kiselefánt szabadulna, menne, a kötél (vagy lánc) sérti a lábán az érzékeny bőrt, fájdalmat okoz neki, és nem engedi. Az elefánt tanulékony, és megtanulja a szabályt: amikor a lábán a bilincs, nem képes szabadon mozogni. Megtanulja ezt örökre. És később, amikor felnő, és már el tudná szakítani a kötelet, akkor sem próbálkozik. Elhitte, hogy nem képes rá. Gyakran már ki sem kötik, elég ha ráhurkolják a kötelet a lábára és az elefánt ott marad, ahol van. Ha azt hiszi, hogy nem képes, akkor valóban képtelen. Talán egy belső hang szólal meg benne, ami figyelmezteti: nem teheted! Nem tudod megtenni!
Az ember is hasonlóan viselkedik. Amikor még kicsi, amikor gyermek még, fiatal, szabad szeretne lenni. Kószálna, felfedezné a saját világát, kipróbálná az erejét, a gyorsaságát, az ügyességét. Játszana.
Amikor még kicsi, úgy nevelik a gyereket, hogy megértetik vele, hogy mit szabad és mit nem. Megtanulja, mivel haragítja magára a szüleit, az óvó nénit, a tanító nénit, a többieket. Megtanulja, hogy amikor ráparancsolnak, akkor nem teheti, amit szeretne. Megtanulja, hogy nem képes rá, és el is veszíti a képességét. Talán egy belső hang szólal meg benne, ami figyelmezteti: nem teheted! Nem tudod megtenni!
Azt tapasztaljuk, hogy minden sportoló, sőt minden ember, akivel találkozunk, legyen az gyermek, vagy felnőtt, sikeres vagy sikertelen, minden ember kevesebbre értékeli önmagát, mint amennyit valójában ér. Te is, és én is így vagyok ezzel. A te gyereked és az én gyermekem is így van ezzel. Korlátoztuk és korlátozzuk a képességeit, a lehetőségeit, és ennek ára van. A nevelésnek ára van. Óvatosan bánjunk vele!
Talán lenne kedved megismerkedni a Győztes vagy! című könyvünkkel
Olyan jó nekem, hogy vagy nekem!
…
Mikor elfutott az utolsó ló,
s olyan üres már az egész lelátó,
és a vagyonom egy tízes lesz,
Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz.
Reggel együtt ébredtünk a feleségemmel, ráérősen ébredeztünk. Nem kellett kiugranunk az ágyból, kávéztunk, és csendben bámultunk ki az ablakon, miközben ez a zene szólt. Indítsd el, és hallgasd csak közben, miközben én beszélek kicsit! Vagy szakítsd meg az olvasást, és csak hallgasd meg a számot. Add át magad, érezd át, olvasni ráérsz majd utána!
Talán kicsit érzelgős, de szerintem nincs baj az eltúlzott érzelmekkel, szerintem a gondot inkább az okozza, ha nincs érzelem… de most ne erről beszéljünk!
Egy kapcsolat lényege nem a tökéletesség. Egy hosszú, szerető kapcsolat titka a megbocsátás, a másik elfogadása még akkor is, ha az nem éppen tökéletes. Én nem vagyok tökéletes, és Hajnalka időnként kézen kellett fogjon, és hazavezessen. És megtette mindig. Olyan jó nekem, hogy Hajnalka van nekem (Hiszem, hogy ez kölcsönös.)
Ahogy hallgattam a számot, és ott éreztem magam mellett a társamat, tetőtől talpig betöltött ez az érzés: Olyan jó nekem, hogy vagy nekem. Enélkül a biztonság nélkül semmit sem ért volna az életem, a kudarcaim elpusztítottak volna.
És ahogy hallgattam a számot, elképzeltem az egyik strófát csilingelő gyerekhangon énekelni. Vajon a gyerekeink így éreznek-e, miközben neveljük őket? Miközben számon kérünk, követelőzünk, rámutatunk a hibáikra. Vajon velünk énekelik-e: olyan jó nekem, hogy vagy nekem?
Eszünkbe jut-e, hogy nekik sem kell tökéletesnek lenniük? Átérezzük-e, hogy olykor fájnak nekik a szavaink? Hogy érzik-e a szeretetünk biztonságát? Tudják-e, hogy akkor is szeretve vannak, ha hibáznak? Hogy kézen fogjuk-e és hazavezetjük-e őket?
Hát csak ennyit akartam kérdezni. Elsősorban önmagamtól.
Interjú Kabarcz Zoltánnal a
„A nyerő hármas” című sikerkönyv egyik szerzőjével.
