Fékjeink

Én hajlamos vagyok azt gondolni néha, hogy felnőtt férfiak már túl vannak azokon a konfliktusokon, amik gyerekkorukban érték őket a családban vagy akárhol máshol. Tudom, hogy nem így van, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy ezeknek a történeteknek nincs már befolyása a mindennapi működésükre, a döntéseikre, a habitusukra a gondolkodásukra és a cselekedeteikre, a sorsukra. Ez a hajlam bennem a reménynek valamiféle megnyilvánulása: szeretem azt hinni, hogy fölgyógyulunk a bajainkból. Tudom, hogy ennek az ellenkezője az igaz, hogy ezeknek a történeteknek nagyon gyakran van hatása, befolyása a mindennapi működésükre, a döntéseikre, a habitusukra a gondolkodásukra és a cselekedeteikre, a sorsukra, mégis sokkol, amikor ezzel a hatással konkrétan szembesülnöm kell.

Amikor egy tizenhat éves fiú elmondja, hogy az apjuk évekkel korábban elhagyta a családot egy másik nő miatt, és akkor ők azt gondolták a testvérével, hogy ők, a gyerekek a hibásak. Miattuk nem érzi magát jól otthon az apjuk, miattuk kell új életet kezdenie. És hiába gondolja ezt ma már érvénytelennek, tévedésnek a mai, intelligens tizenhat éves fiatalember, a szíve mélyén mai is így érzi.

És kevesebbnek érzi tőle magát, értéktelenebbnek. És ez az érzés meghatározza az álmait, a céljait, és belezavar az ambícióiba.

És ha történetesen sportoló, és a vágyai szerint nagyra törne, ez a hit, hogy ő kevesebbet ér, hogy értéktelen, fékezi őt a megvalósítás folyamatában. És ezzel bizony nehéz megbirkózni egyedül.

Mit tegyünk?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.