Morfológiai mező

Gyakran történik, hogy egy gondolat oly régóta ismerős már, hogy úgy tűnik, nincs ebben semmi új a számomra, semmi érdekes. És valóban. Oly sok mindent tudunk. Ám a tudással az is előfordul olykor, hogy felszínes, vagy akár téves.

Mindenki tudja például, nem egyszer hallottam hangoztatni, hogy a kutyák megérzik, ha félnek tőlük.

  • Megérzik, hogy félek tőlük – mondja valaki, és a dolog ennyiben marad.

Mert a kutyák, és nem csak a kutyák, valóban megérzik, ha félnek tőlük. Benne van a levegőben, vagy ha tudományosabban akarnék fogalmazni, a morfológiai mezőben, ahonnét ezt az információt a kutyák, és nem csak a kutyák, kiolvassák. Mert nem mindegy, milyen információ van a morfológiai mezőben. Popper Péter határozottan állítja, hogy ismert valakit, aki megegyezett a szúnyogokkal, hogy őt nem csípik meg, ő pedig nem csapja agyon őket. És a megállapodást betartották. Én nem állítom határozottan, hogy egy nyáron, Siófokon, egy barátom kertjében én is megegyeztem valami hasonlóban a szúnyogokkal, és békében is voltunk egymástól egy nyáron át, mert ha határozottan állítanám, még nem vennének komolyan. Így aztán maradjunk inkább a kutyáknál!

Tehát az ismeret közkeletű, a kérdés inkább az, hogy kezdünk-e vele valamit? Ha például valaki felismeri, hogy a félelme okozza a kutyák esetleges támadását, mit tesz? Távol marad a kutyáktól, vagy rendezi a dolgot a félelemmel?

Ott vannak például a postások. Megint egy triviális ismeret: mindenki tudja, hogy a kutyák utálják a postásokat, és viszont. Miért van ez vajon? Nyilvánvaló. A postás járja az utcát, igyekszik kézbesíteni a leveleket, megközelíteni a postaládát, ám időnként ez nehézségekbe ütközik. Valami vadállat tör elő valahonnan a bokrok rengetegéből és elszánt támadásba kezd. Vicsorog, ugat és ugrál. Rettenetes látvány. A postás meghőköl. És mivel ezek a támadások többször is megjelennek egy átlagos napon, idegesítik ezek a kutyák. És utálni kezdi őket, és megjelenik valamiféle félelem, ahogy közeledik egy-egy inkriminált kapuhoz. A kutya megérzi ezt, és még vadabbul támad. Ördögi kőr alakul ki. Ám ez a félelem – általában – nem alakul fóbiává, sőt a postás nem is az összes kutyától fél, ismeri azokat is, amelyek kedvesen dugják ki fejüket a rácsok között, egy kis simogatásban reménykedve. És a postásunk ilyenkor simogat. Megtanulja, melyik kerítésnél kell hátraugornia, és melyiknél léphet közelebb. Az utóbbinál nincs a félelem a morfológiai mezőben. Kezdenek ezzel az információval valamit a postások? Kapnak valamiféle kiképzést, hogyan ne féljenek a kutyáktól? Hogyan kezeljék tudatosan a felőlük áramló információt? Aligha.

Gyurta Dánieltől hallottam, hogy egy-egy világverseny döntője előtt a döntő résztvevőit már fél órával a start előtt összegyűjtik, különböző technikai okok miatt. Ott ülnek egy szobában vagy öltözőben, és Dani szerint már ott eldől, hogy ki lesz a győztes. (A morfológiai mező megtelik információval.) Gondoljunk csak bele: egy rövidtávú verseny mezőnye igen szoros, olykor csupán néhány század választja el az elsőt a nyolcadik helyezettől. Létezik, hogy ezt a különbséget fizikai különbségek okozzák? A győztes ennyivel jobban készült fel, mint a többi? Nyilvánvaló ostobaság. A különbség fejben van. Dani azt mondja, hogy azért győzött gyakrabban ő, mert jobb volt fejben, jobban felkészült, mint a többiek. Elképzelem, ahogy besétál az öltözőbe, és ránéz a többiekre. Mi van ebben a pillantásban? Információ. Szépen bekerül a morfológiai mezőbe. Egyik a másik után. Az egyik versenyző azt gondolja, hogy itt az új alkalom, hogy trófeákat szerezzen. Milyen nagyszerű lesz néhány perc múlva győztesen végignézni az ellenfelein. Nem csupán gondolja, de érzi, teljesen betölti ez a meggyőződés, ez a hit. A másik arra gondol látván a többieket, hogy az ellenfelei nagyszerű sportolók, többször bebizonyították már. Félelmetes tehetségek. És egy apró nyüszítés kerül be a morfológiai mezőbe.

Szükséges-e foglalkozni ezzel? Jó-e, ha tudatosan felkészül egy versenyző? Megteremthetőek-e ehhez tudatosan a feltételek? Van ennek az egésznek jelentősége az eredményesség szempontjából?

Mégis óriási különbségeket tapasztalunk versenyzők hozzáállásában, edzők hozzáállásában és szülők hozzáállásában is. Persze, szükséges biztosítani a feltételeket, de hogy ki mennyire alkalmazza mindezt, az mindig a résztvevőn múlik. Egyénenként és csapatszinten egyaránt.  Nagy, nagyon nagy különbségek érhetők el.

Olvastam Johann Crujf önéletrajzát. Az egész könyv az uralkodó légkörről szól, a hozzáállásról, erre fűződnek fel a sztorik az Ajax esetében, a Feyenoord, vagy a Barcelona esetében is. Tecnikáról, taktikáról, pedig a könyv a totális futballról szól, alig esik szó. Ő tudja, miért.

Könyvek

Szorongáscsökkentés a reggeli kakaó után

  • Változz vad oroszlánná! – parancsolja három és fél éves unokám a nagyanyjának.

Hajnalka engedelmesen át is változik menten. Karjával Bellaróza felé kap, és elbődül amúgy fenevad módjára. Bella kicsit, egyetlen pillanatra meghátrál, de már kész is a stratégia.

  • Ne mozdulj! – hangzik az újabb parancs. – Építek köréd egy kerítést.

A kerítés egy pillanat alatt elkészül.

  • Ez egy nagyon erős kerítés – közli a kislány. – Nem tudod szétordítani.

És Hajnalka ott ül az ágy közepén bekerített és foglyul ejtett megszeppent oroszlánként.

  • Azt csinálod, amit mondok – folytatja Bella, és fölemeli a mutatóujját. – Ül! – adja ki a parancsot. Mutatja is, hogyan.

És a fenevad ott az ágy közepén esetlen, engedelmes háziállattá változik, akiben semmi félelmetes nem maradt, inkább sajnálni kell, és aki ellenségből baráttá változik. Bella meg is sajnálja, bemegy hozzá a ketrecbe, megsimogatja, vigasztalja.

  • Elviszlek sétálni, jó? – teszi fel a végső kérdést, és ezzel el is kezdődik a következő játék, a séta.

Ilyen, és ehhez hasonló játékot sokat játszunk Bellával, és nagyon támogatjuk, ha ilyesmit kezdeményez. Kezdetben mi alakítottuk a forgatókönyvet, ma már alig kell segíteni. Pillanatok alatt megszelídíti a benne lakozó, keletkező félelmet, szorongást, és nyugodtan alussza át az éjszakát.

Bármit meg lehet szelídíteni, amitől félni lehet.

Szörnyeteget, bogarat, rémségeket. El lehet venni az erejét, meg lehet szüntetni a hatalmát. A közös játékban óriási lehetőségek vannak. Csak élni kell velük. A gyerekek képesek alakítani a saját világukat a képzeletük, és annak megjelenítése által. (Megjegyzem, a felnőttek is.) Hát, igen.

Bolondságnak tűnik mindez? Lehetséges. De hasznos bolondság.

Szülők Akadémiája

Szükséges lehet-e, hogy a szülő változzék a gyerek érdekében?

Olykor felhív telefonon egy-egy szülő, és panaszáradatot zúdít rám. Elmondja, hogy mennyire tehetséges a gyermeke, mennyire különleges. Tehát a kezdés jó. Aztán elmondja, hogy mekkora jövője lehetne, ha…

  • Ha az edző jobban figyelne rá, ha más módszereket használna, ha többet várna el tőle, ha kevésbé nyomná…
  • Ha a gyerek motiváltabb lenne, ha nem lenne lusta, ha jobban szeretné a sikert, ha kevésbé szorongana…

Általában arra lyukadunk ki, hogy vállalnám-e, hogy rendbe hozom a helyzetet, megoldom a problémákat. Elhozná hozzám a fiút, és tegyek csodát!

Én hiszek a csodákban, szeretek is csodát tenni, és imádom, amikor sikerül. Amikor egy csatárban felkeltem az érdeklődést a mesterhármas iránt, és a hétvégi meccs után kapom az sms-t: cél kipipálva. 3:1-re győztünk, mind a hármat én rúgtam. Na, ez kedvemre való! De nem ezeken múlik a siker, nem ez a bajnokság felé vezető út.

Elmondom a szülőknek, hogy egy gyerekkel foglalkozni, átalakítani a gondolkodásmódját, az érzelmei kezelésének stratégiáit, stb., hosszú folyamat. (Ez a mesterhármas konkrétan 2 hónapomba került) Egy sportoló gyerek esetében, akinek az edzések, az iskola és esetleg még más kötelezettségek mellett alig marad energiája, az, hogy külön eljárjon hozzám hetente, esetleg hónapokon keresztül, olyan teher, aminek vállalása általában nem hozza meg a kívánt eredményt. Miért? Mert általában a többi körülmény változatlan marad. Nem változik az edző, nem változnak a társak, az iskola, és nem változnak a szülők sem.

Így én ezeket a kéréseket el szoktam hárítani. Amit javaslok helyette: 4-5 alkalom a szülővel, esetleg, ha indokolt (és általában nagyon is indokolt) és lehetséges (koránt sem mindig lehetséges) mindkét szülővel.

4-5 alkalom elég szokott lenni, hogy átbeszéljük a konkrét helyzeteket, változási, változtatási lehetőségeket, hozzáállási anomáliákat, új stratégiákat alakítsunk ki, és megtaláljuk azt az optimális módot, ahogy a szülő segítheti a gyerek fejlődését. A 4-5 alkalom konkrét megoldások kipróbálását, begyakorlását is lehetővé teszi, és megbeszélhetők a tapasztalatok, a finomítási lehetőségek: tehát megvan a szükséges visszacsatolás is.

Ez bizony a szülő esetében jár a változás, változtatás igényével. Azt mondjuk, hogy a Nyerő Hármas azért nyerő hármas, mert mindenki a saját hatáskörében teszi a magáét, és teszi azt a tőle elvárható legmagasabb fokon. És bizony csodálkozom, amikor a szülők egy része, és lássunk tisztán, döntően nagyobb része ezt a változást, éppen a saját részét nem vállalja. Lehet ezen sajnálkozni, de ez tulajdonképpen jó hír: akik vállalják, azok előnyre tesznek szert azokkal szemben, akik nem. Ők kerülnek be a nyerő csapatba. Vagy rosszul látom?