Muszáj belefáradni?

Időnként hallok edzőket panaszkodni.

  • Hiába beszélek. Kiordítom a lelkemet, hiába. Nem csinálják, amit mondok.

Nézem az edzést, és tényleg. Áll az edző a pályán, kommentálja az eseményeket, felhívja a figyelmet, magyaráz, hibát javít. Lelkesen teszi mindezt, de hiába. A dolgok maradnak a régiben, az idő telik, az edzés véget ér, és nem történt meg az áttörés. Egyik másik edző eljut végső következtetésig is: nem képesek rá, a képességek hiányáról van szó. És leírja a versenyzőt, leírja a csapatot, lassan a lelkesedése is lelohad. Végzi tovább a munkáját gépiesen, precízen, korrekt módon, ám eredménytelenül.

Időnként hallok szakmai vezetőket panaszkodni.

  • Hiába beszélek. Megpróbálom innen is, onnan is megvilágítani, mit szeretnék látni az edzők munkájában, hiába. Csinálják tovább, amit eddig. Nincs változás.

Hallgatom a megbeszélést, és tényleg. A képzés magas szinvonalú, részletes, mindenre kiterjed, de a válaszok, a kiegészítések félreviszik a témát, kifogásokat, ellenvetéseket fogalmaznak meg, nem történik meg a változás.  Egyik másik vezető eljut a végkövetkeztetésig. Nem képesek rá, a képességek hiányáról, lustaságról, igénytelenségről beszél, és leírja az edzőket, lassan a lelkesedése is lelohad, belefárad a hiábavaló küzdelembe. Végzi tovább a munkáját gépiesen, precízen, korrekt módon, ám eredménytelenül.

Időnként hallok szülőket panaszkodni.

  • Kiteszem a lelkemet, hiába. Nem is figyel rám. Mintha nem is léteznék.

Nézek kapcsolatokat, családokat, és tényleg. Némely szülő, mintha már föladta volna az erőfeszítést, sokan valóban föladták. Igyekeznek elkerülni a konfliktusokat, megőrizni legalább némi tekintélyt, biztosítani a minimális működést. Perspektíva nélkül, öröm nélkül, eredmények nélkül.

Nem kéne ennek így lennie! A kommunikáció különleges valami. Megpróbáljuk megértetni magunkat, aztán azt tapasztaljuk, hogy nem sikerült. Újra és újra, és megint kudarc. Mintha nem is lenne közös a nyelv, amit használunk.

Nos, igen. Valóban így van. Nem közös a nyelv, amit használunk. A megértésnek ugyanis van egy lényeges feltétele: ez pedig a befogadás szándéka a másik féltől. Annak a szándéka, hogy ő akarja megérteni amiről szó van.

Az alapvető hiba: ráöntjük az információt a másikra, és azt hisszük, hogy ennyi elég. Falra hányt borsó. Nem az számít, ami kimegy a szánkon, bármilyen lényeges, bármilyen alapos, bármilyen jelentős az információ, nem az számít. Csak az számít, ami bemegy, ami bejut a másik fejébe, lelkébe, szívébe (vagy éppen a gyomrába, de ez másfajta problematika). Képzeljünk el egy porszívót. Hosszú csöve van, rengeteg hulladék, por, miegymás belefér, képesek is vagyunk alaposan megtömni. Ám a dolog nem marad a porszívóban, ha az nincs bekapcsolva, nincs szívó üzemmódban.

Az egyetlen kérdés pedig ez: miképpen kapcsolhatjuk be a másik felet? Hol a kapcsoló? Sok mód van, sokféle kapcsoló. Van, amelyik működik, míg vannak olyanok, amik nem.

Nekem az a tapasztalatom, hogy mindenki azt szeretné, ha a másik megértené őt, megértené az álláspontját, a mondanivalóját, befogadná az érveit, és mindezek hatására megváltoztatná a véleményét. Ugyanakkor a gyakorlat nem ez. A befogadó fél ahelyett, hogy a mondanivalóban rejlő legetőségeket kutatná, arra vár, hogy a másik levegőt vegyen, és elmondhassa a saját álláspontját, a saját érveit, a saját szándékát, érzelmeit, hiszen meg van győződve arról, hogy ha megértenénk őt, akkor megváltozna a mi álláspontunk, és képesek lennénk elfogadni az ő gyakorlatát. Így van ez, akár gyerekről , akár felnőttről van szó.

Apuka lehordja a gyereket. Precízen sorolja elégedettlensége okait, és bár a hangja indulatos, nyilvánvaló, hogy a jó szándék vezérli. Mire gondol mindeközben a gyerek?

  • Milyen szerencsés vagyok én, hogy ilyen nagyszerű apám van, aki rávilágít a hibáimra, képes megértetni velem a változtatás szükségességét. Meg is jegyzem minden szavát, sőt le is írom majd, és megtanulom szó szerint. Így aztán képes leszek rendesen viselkedni, és boldog, eredményes ember lesz belőlem.

Valóban ilyesmit gondol? Elképzelhető ilyen helyzet, amikor ez történik? Ilyen gyerek, aki valóban ezt gondolja?

  • Már megint nyomja a szöveget. Kibírom, úgysem bírja sokáig. Bólogatok, mert azt szereti. Úgyis kifárad, és abbahagyja. – Nem valami ilyesmi zajlik a fejében inkább?

És ha igen, akkor miért használjuk újra és újra valamelyik eredménytelen módszert? Nem lehet, hogy nem is a kapcsolatban, a képességekben, nem a másikban van a hiba, hanem csak a kommunikációs módszerben? Talán nem is kéne kimerüljünk valamiféle eredménytelen szélmalomharcban, hogy nem kéne leírnunk a másikat, nem kéne feladnunk?

Lehetséges lenne ez?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük