Hajlandó vagyok-e?

Séta közben szoktam nézni a szembejövőket. Ahogy a lányom néha figyelmeztet is, olykor pofátlanul belebámulok egy arcba. Szinte belefeledkezem. Aztán az illető továbbmegy, nekem pedig ott marad a gondolat: ki lehetett ő vajon? Minek örül, mitől szomorú, mi mozgatja, mitől szenved? Aztán jön a következő arc, és megint a következő. Titkok, megfejtetlen titkok. Vajon hová siet? Elégedett magával? Mit érez? Mit gondol? Ott van, ahol szeretne, vagy éppen menekül? És ha ott van, ahol szeretne lenni, ott is kell lennie vajon?

Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy sokan tévúton járnak, járunk. Lehetnénk máshol, nem itt, ahol éppen vagyunk, talán mást kellene csinálnunk, gondolnunk, éreznünk.

Hogy nem vagyunk a helyünkön.

Ezt a tapasztalatot látszik megerősíteni az is, hogy oly sok ember szeret panaszkodni. Ez a panasz többnyire vádaskodás, más ember, emberek hibáztatása, a körülmények okolása.

Ritkán fakad abból, hogy szembenézek magammal, és így szólok: én vagyok a hunyó! Én csinálok, érzek, gondolok valamit rosszul. Változtatnom kellene.

És ha fel is merül bennem a gondolat, a vágy, a remény, hogy lehetne jobb, szebb, kellemesebb, eredményesebb az életem, hamar elhessegetem. Úgysem vagyok rá képes! Nekem úgy sem sikerül!

Ahogy nézem az arcokat, meg vagyok győződve arról, hogy az illető kevesebbnek hiszi, gondolja, érzi önmagát, mint amennyit valójában ér. És a tapasztalataim is hasonlók. Akikkel találkozom, szinte valamennyien kevesebbnek érzik, kevesebbnek ítélik önmagukat a valódi értéküknél. (Vannak sokan, akik többnek mutatják magukat, de korántsem gondolják őszintén legbelül, hogy a látszat igaz lenne.)

Vajon mi történne, ha létezne egy tükör, amibe ha belenézünk, a valóság nézne vissza ránk. De nincs ilyen, „tükör által homályosan látunk”.

A Bibliában így folytatódik ez a passzus: „… azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három…”

Ha hinni tudnék! Ha remélni mernék! Ha szeretni tudnám, aki vagyok!

Amikor egy kis gyermeket nézek, arra vágyom, bárcsak varázsló vagy angyal lehetnék! Segítenék neki, hogy kihozza magából mindazt, amit benne rejtett el az Isten, vagy a Sors. (Nevezd, ahogy akarod!)

Hogyan tudnám vajon elérni, hogy higgyen magában?

Hogyan tudnám segíteni, hogy hatalmasra duzzadjon benne a Remény?

Hogyan tudnék hozzájárulni ahhoz, hogy szeresse önmagát, azt a csodát, aki ő valójában?

Nem vagyok angyal és nem vagyok varázsló sem. Ám tudok szeretni, biztatni, bátorítani, ha akarok. Mindenki tud.

Mindenki, akinek gyermeke van, vagy gyermeket nevel valamilyen formában. Tanítóként, edzőként… a kérdés csak az, használjuk-e eléggé ezt a képességünket?

A TUDOMÁNY is mind több területen ébred rá, talál bizonyítékokat arra, hogy aki hisz önmagában, aki szereti önmagát és bízik a képességeiben, a lehetőségeiben, a jövőben, (tehát remél), az többre jut, amint aki analizálja a hibákat és azok korrigálásával akar eredményeket elérni.

A kérdés tehát nem az, képes vagyok-e arra, hogy támogassak egy gyereket, egy fiatalt, egy sportolót, mindenki képes erre. A kérdés az, hajlandó vagyok-e erre? Hajlandó vagyok-e változni, változtatni a szokásaimon, vagy néhány szokásomon legalább? Hajlandó vagyok-e végigvinni egy-egy folyamatot? Hajlandó vagyok-e megtanulni hogyan kell, és alkalmazni, amit tanultam?

Sok múlik ezen.

Van egy gyakorlat, amit dicséret-terápiának nevezünk. (Ez csupán egy példa.) A feladat az, hogy 21 napon keresztül (ennyi, három hét kell ahhoz, hogy pl. egy szokás átalakuljon, rögzüljön) a szülő nem szidja, nem korholja a gyerekét, hanem igyekszik minél gyakrabban megdicsérni. Hangsúlyozom: nem hazudni kell, nem megalkudni kell a hibákon, esetleg csak félre kell fordulni három hétig, félre kell nézni, és keresni azokat a néha nagyon apró dolgokat, cselekedeteket, és megdicsérni érte a gyereket. Nem a cselekedetet kell tehát megváltoztatni, hanem észrevenni és szóvá tenni azt, ami jó.

Három hét. Mennyi idő ez egy család életében? Nyilvánvalóan nem sok. És nagyon megéri.

Egy foglalkozáson arról faggatóztunk éppen a résztvevő szülők körében, ki mire jutott ezen a téren az előző egy hónap alatt. Gyakran faggatózunk így. A tapasztalat lehangoló (lenne, ha minket olyan könnyű lenne lehangolni). A legtöbb szülő el sem kezdi a gyakorlatot, és akik elkezdik, azok is könnyen feladják. Nem könnyű a feladat. Nem azt állítjuk, hogy könnyű, azt állítjuk, megéri.

Néha levelet kapunk:

Kedves Zoltán!

Engem az érzékenység témája érdekel a legjobban. A kisfiam nagyon érzékeny, ha valami nem sikerül neki, vagy nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt ő eltervezi, ha a szép szó nem elég és leszidom, elsírja magát. Mit lehet tenni, hogyan tudom erősíteni a lelkét? Sokat beszélgetünk, sok dicséretet kap, ha ügyes volt valamiben.

A dicséretterápiával kapcsolatban is lenne kérdésem. Elkezdtük és egy 1-2 napot működött is a dolog, észrevette és már ő kérdezte, ha valami jó dolgot csinált, hogy most megdicsérem? Viszont a rosszalkodás ugyanúgy megmaradt. A szép beszédre pedig csak a fal figyel, a gyerek nem. Nem vesz komolyan, ha szépen kérem, hogy pl. hagyja abba az ágyon ugrálást. Hogy lehet pozitív dolgokkal elérni azt, hogy ne kelljen leszidni?

Ennyire vakok vagyunk? Ha egy piskótának 20 perc kell, hogy kisüljön, kirángatjuk-e méltatlankodva 2 perc után, hogy készen van-e már? „Én nem tudok piskótát sütni! Nekem soha sem sikerül!” Két perc alatt nem is fog, ha húsz perc kell hozzá.

Ha a piskótánál elfogadjuk a technológiai törvényszerűséget, miért nem fogadjuk el a pszichés törvényszerűségeket a kommunikációban, a változások érdekében, a gyermekünk érdekében? Ez nem képesség, ez hajlandóság dolga.

A foglalkozáson, ahol faggatóztunk, kényelmetlenkedtünk az elején, kicsit késve, megérkezett egy szülő, aki nem hallotta az előzményeket és lelkendezve áradozott:

Minden megváltozott. A kapcsolatunk, a gyerek viselkedése, én is megváltoztam. Végigcsináltuk a három hetet, nehezen indult, aztán napról napra jobb lett. Nem ismerek magunkra. Olyan boldog vagyok.

Kedves Olvasó! Talán látod, talán érted, hogy nem a dicséretterápiáról beszélünk most. Ez csak egy módszer. Valaki vagy ezt használja, vagy más módszereket, a lényeg az, hogy hajlandó-e használni valamit? Hogy hajlandók vagyunk-e megtalálni a saját utunkat? Azt az utat, ami nekünk működik, vagy elfogadjuk azt, hogy nekünk nem megy, nem sikerül.

Hatalmas tartalékaink vannak. Hosszú Katinka azt nyilatkozta nem egyszer, hogy a sikerhez több millió apró, hétköznapi döntésre volt szüksége.  Ezek között nyilván voltak jó döntések, és voltak elhibázottak. De alig ismerek valakit, aki elkötelezettebben ragaszkodott volna ahhoz, hogy alkalmazza, amit tud, keresse a jobb és jobb utakat.

Hatalmas tartalékaink vannak. Nem akarom fényezni magunkat, de hadd hozzam a saját könyvünket is példának! A Nyerő Hármas című könyvünket sok szülő megvásárolta. Sokan megvették, hazavitték és fölrakták a polcra. Nem olvasták el. (Erre vonatkozó kényelmetlen kérdéseket is felteszünk olykor egy-egy előadásunkon.)

Te most, Kedves Olvasó, olvasod ezeket a sorokat. Statisztikailag máris a kevesek közé tartozol. Azok közé, akiknek valamennyivel több esélyük van a sikerre, mint másoknak. (Ennyit szerényen hadd engedjünk meg magunknak a könyvvel kapcsolatban. Talán megbocsátható.)

Most már csak az a kérdés, alkalmazod-e, amit olvasol?

Hajlandó leszel-e alkalmazni? Fogod-e támogatni a gyermeked hitét, reményeit, hozzájárulsz-e ahhoz, hogy jobban szeresse önmagát? Vagy marad minden a régiben?

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük