Frászkarika

A frászkarika a magyar nép hiedelemvilágában, babonában a frász elhárítására készített eszköz.

Lehetett például sült tésztából készült kerek perec, amelyen átbújtatták a beteg gyermeket. A tésztához kilenc egymás utáni napon kilenc házból kellett a lisztet kérni. Az átbújtatás mintegy szimbolikusan ábrázolni akarta a betegségtől való megszabadulást, az újjászületést. 

Nagy híve vagyok a népi gyógyászatnak, mindenféle népi furfangnak, a varázslatos megoldásoknak is persze. Ezzel együtt nem arra akarlak rávenni, hogy most rögtön indulj a szomszédba lisztet kunyerálni, és arra sem, hogy állj neki kalácsot sütni. Ám a frászkarika jól illusztrálja azt a módot, ahogy eljuthatsz a megoldásig, például akkor, amikor kitör rajtad valamiféle frász, illetve negatív érzelem. Mert hát ilyesmi elő szokott fordulni olykor, ugyebár veled is.

Az első lépés (1.) Azonosítom az érzelmet. Fontos lépés. Általában az szokott történni, hogy azonosulok az érzelemmel, és úgy viselkedem, ami ebből az állapotból következik. Például dühös vagyok. A düh, egy érzelem. Ennek megfelelően kiabálhatok, megsértődhetek, elvörösödhetek, akár a guta is megüthet. A lényeg azonban az, hogy azonosítom az érzelmet. Mintha kívülről nézném magam: Nicsak! Dühös vagyok. Azonosítom az állapotot, amibe kerültem. Ebben a szituációban nem vagyok független az érzelemtől, valamilyen mértékben a hatalmába kerített már, de meg tudom állítani a terjedését azzal, hogy azonosítom.

Második lépés (2.) Elfogadom az érzelmet. Igen, kérem, dühös vagyok. Elkapott ez az érzelem, akár egy forgószél, nem látok a pipától, törni, zúzni szeretnék. Ez van. Nem örülök neki, de ez van. Mindegy, hogy jogos-e a haragom, vagy értelmetlen, ezzel most nem szükséges kínozni magam, még kevésbé érdemes bűntudatot kiváltani magamban ezzel kapcsolatban. Mással is előfordult már, most én estem ebbe a gödörbe.

Harmadik lépés (3.) Mit kezdek vele? Ez egy stratégiai lépés. Kiélhetem például a haragomat, tombolhatok, törhetek, zúzhatok, lehetek agresszív, szavakkal és tettekkel is akár, szabad folyás engedhetek az indulataimnak. A dühroham idővel elmúlik, végigfut és lecsendesül. Állhatok neki bocsánatokat kérni, jóvá tenni, amit okoztam, ha lehet. Ez az un. maladaptív stratégia, általában súlyos következményekkel, ráadásul ez a stratégia betegséghez vezet. A maladaptív stratégia megbetegít. Ez az a helyzet, amikor azonosulok az érzelmemmel, a düh és én egyek vagyunk. Az érzelem beépülhet a személyiségembe, és elfogadom azt, mint saját jellemző tulajdonságomat: én egy hirtelenharagú ember vagyok. Ne kezdj ki velem, ha jót akarsz! Engem könnyű felmérgesíteni. Hosszú listát tudok felsorolni, mi minden bosszant fel. És ezekben az esetekben jogosnak érzem a haragomat, az indulataimat, a viselkedésemet: a másik a hibás.

Ám kezdhetek vele mást. Választhatok adaptív (előrevivő) stratégiát is.

Negyedik lépés (4.) Nem vagyok azonos az érzelemmel. Ez egy kijelentés saját magam részére. Én nem vagyok egy dühös ember, csak van egy érzelmem éppen, amivel tudok mit kezdeni. Én vagyok a kompetens ebben a helyzetben, én tudok változtatni is. Nem számít, a másik fél mennyire hibás, mennyire felelős a kialakult helyzetért, nem erőltethet rám senki olyan érzelmet, amit én nem fogadok el. Egy probléma van, ahogy Popper Pétertől jól tudjuk, az érzelmek nem állnak akaratlagos irányítás alatt. Úgy tűnik, itt a vége. De nem.

Ötödik lépés (5.) A gondolataimat megválaszthatom. Ebben a kérdésben kompetens vagyok. Kiléphetek a helyzetből, és lépésről lépésre átalakíthatom a gondolataimat, a gondolkodásom tartalmát és irányultságát.

Persze kiélhetem a dühömet valamilyen elfogadható módon, bokszolhatok homokzsákot, csépelhetek erre a célra gyártott bábút, vagy ordíthatok teljes erőmből egy hangszigetelt szobában, ha éppen áll a rendelkezésemre ilyesmi.

Ez az állapot, amikor átbújhatok (például) a frászkarikán. A legegyszerűbb, mindenki által ismert módszer: háromig számolok. Ha nekem tízig kell számolni, az sem baj. Számolni mindenki tud. A gondolataim tartalma lassan megváltoztatja az érzelmeimet. Nem szükséges spontánnak lenni, nem egyéni tehetségen múlik mindez, fölkészülhetek konkrét helyzetekre konkrét gondolatokkal. Ha például a feleségemnek van köze a dühömhöz, elkezdhetem magamban sorolni a jó tulajdonságait. Figyelmeztethetem magam, hogy a szerelem, a szeretet azt is jelenti, hogy elfogadjuk egymás hibáit. Lehet, hogy most éppen ő a hibás, de holnap esetleg én leszek az. (Miközben egy ilyen eszmefuttatáson jár az eszem, az érzelmeim lecsillapodnak, és ha következetesen folytatom, képes leszek pozitív érzelem felkeltésére is. Jó érzelem például a hála. Bármiért lehetek hálás, amiért hajlandó vagyok hálás lenni. A hála elhatározás kérdése.) Ha a kamasz gyerekem miatt bosszankodom, gondolhatom azt (én sokszor mondtam el ezt magamban a kellő pillanatokban), hogy az unokák Isten ajándékai (lesznek), azért, mert kamaszkorában nem csaptam agyon a gyerekemet. Ezután már csak a (leendő) unokámra kell gondolnom, és okafogyottá válik a negatív érzelem.

Lényeges megemlíteni, hogy a haragot, a dühöt csak példaként választottuk a negatív érzelmek közül, a folyamatba ezek helyett bármilyen érzelem beilleszthető. Ugyanígy működik bizonytalanság, félelem, szomorúság, szorongás, kishitűség, bátortalanság és a többi esetében is.

Fontos, nem az érzelemmel foglalkozom ebben a lépésben, kizárólag a gondolattal. Gondolni pedig bármit képes vagyok.  Ez kizárólag döntés és önfegyelem kérdése. És gyakorlásé.

Elképzelhetem, hogy bemegyek egy szobába. Dühös, haragvó emberként megyek be. Viszem magammal az érzelmeimet. A szobában van egy asztal, vagy egy polc, ahová letehetem a csomagomat, és átsétálhatok egy másik asztalhoz (polchoz), ahonnét kedvemre válogathatok kikészített gondolatokat.  Magamhoz veszem őket, és a szemben lévő ajtón kisétálok a szobából. Közben a kiválasztott érzelmeket olvasgatom. Egy másik ember lép ki az ajtón, mint aki bejött.

Hatodik lépés (6.) Megélem a pozitív érzelmet.

Ha sikeresen eljutottam addig, hogy a negatív érzelmet pozitív érzelemre sikerült lecserélnem, akkor ez egy tapasztalat. Sikeresen megváltoztattam valamit, amire ezután is képes leszek, illetve ahogy a tapasztalataim száma és intenzitása növekszik, egyre inkább képessé válok. Megváltozik a tudatalatti programom. Ehhez a változáshoz alapvetően az érzelem megélésére van szükség, minél intenzívebb, minél erősebb az érzelem, annál határozottabb lesz a változás a programban. Nem kéne elhanyagolni ezt a lépést (sem), a lényegi változást az érzelmek kezelésében ez a lépés hozza.

Hetedik lépés (7.) Azonosulás az új érzelemmel. Megerősítés. Az új érzelmet azonosítom és azonosulok vele. Én egy hálás ember vagyok. Hálás vagyok a feleségemnek, a feleségemért, a gyerekeimnek, a gyerekeimért, a hála újra és újra betölt. Vagy lehet ez az érzelem a szelídség. Én szelíd ember vagyok. Telve vagyok szeretettel, öröm minden velem töltött pillanat. Azt a megerősítést, miután konkrétan megfogalmaztam, és újra és újra át is éltem, beilleszthetem a relaxációban végzett megerősítések közé.

Eddig tehát ingerlékeny, dühös ember voltam, most szelíd és kedves ember vagyok. Milyen nagyszerű.

Íme tehát a frászkarika, ami megszabadít a negatív érzelmek uralmától.

Szimbolikusan, a magunk módján igyekszünk ábrázolni a szabadulást, az újjászületést.

Ott táncolunk egymagunkban szomorú színpadunk közepén.

(Popper Péter)

Nagy melegek vannak. Még tart a nyár. Az egyik lábunkkal a Balatonban vagyunk, a másikkal már megindultunk hazafelé. Folytatjuk az utunkat, a kötelességeinknek igyekszünk megfelelni, vagy az álmaink megvalósításához fogunk hozzá, vagy éppen folytatjuk a megkezdett utat.

Vannak, akik számot vetnek, vagy már számot is vetettek azzal, mit értek el az előző évben, és vannak, akik elégedettek az eredményeikkel, míg mások nem.

Néhányunkban biztosan felmerül a gondolat: talán másképpen kéne! Másképpen kéne dolgozni, másféle erőfeszítéseket kéne tennünk, másképpen kéne gondolkoznunk, viselkednünk, másféle szokásokat kéne felvennünk, vagy egyszerűen csak azt szeretnénk, ha nem ismétlődnének a kudarcaink, a sikereink viszont igen.

 

Aki nem változtat irányt, oda jut, ahová tart.

Nyilván vannak sokan, akiknek az megfelel, mert jó irányba tartanak, vagy abban hisznek, hogy jó irányba tartanak. Azt gondolják, abban hisznek, hogy oda érkeznek meg, ahová szeretnének. Sokan vannak, akiknek ez bejön. Nyilván.

Vagyunk aztán mi, szintén sokan, akik nem táplálunk ilyesfajta illúziókat. Ismerjük a folyamatok esetlegességét, és tisztában vagyunk azzal is, hogy a gondolataink, érzéseink, cselekedeteink nem múlnak el következmények nélkül, és a körülmények is bármikor változhatnak.

A legtöbbször még abban sem lehetünk biztosak, hogy ha reggel pulóver nélkül megyünk el otthonról, nem fogvacogva térünk majd haza.

A hozzáértők számára nem túl nehéz kiszámítani egy rakéta röppályáját. Aztán kilövik a földről, és az a megfelelő időben megérkezik a Holdra, ha a Hold volt a cél. Ám az út során állandóan módosítaniuk kell a rakéta pályáját, mert ha ezt nem tennék, a rakéta elkerülné, eltévesztené a Holdat.

Így van ez. Aki nem változtat irányt, oda jut, ahová (éppen) tart.

Mi már készülünk a következő szezonra. Vizsgálgatjuk a lehetőségeinket, átgondoljuk terveinket és a naptárunkat is előszedtük már. Ami minket illet, szeretnénk minél több programban részt venni, folytatni a megkezdett Szülők Akadémiája sorozatokat, és készen állunk arra is, hogy újakat kezdjünk. A naptárunk lassan teli lesz időpontokkal, és csak abban reménykedünk, hogy nem kerüli el azok figyelmét ez a bejegyzés, akikkel jó lenne együttműködni.

Mert még fél lábbal a Balatonban állunk ugyan, de nem maradunk ott örökké.

Az ember nem nyerhet mindig. Van úgy, hogy veszítünk. Elismerem, olyan is van, hogy én nem vagyok elég jó. Rossz napom van. Előfordul, hogy hibázom. Ez rendben is van. Ám az nincs rendben, hogy az apám nekem esik minden alkalommal, lehord (nem ritkán a többiek előtt), fölsorolja az összes hibámat, kiabál, veszekszik, és azt mondja, hogy ezt csak azért teszi, hogy én fejlődni tudjak. Ilyenkor élni sincs kedvem. Teljesen letörök, semmi sem megy, hiába is akarnám. De az akarat is elszáll belőlem – panaszkodik nem egy sportoló a szülei viselkedésére. A sportolókkal végzett munkánk nem kicsiny része telik azoknak a károknak az ellensúlyozásával, amit a helytelen szülői attitűd és az ebből fakadó helytelen kommunikáció okozott.

Úgy gondolom, hogy észre kellene vennie, hogy a lelkemet is kitettem, hogy odatettem magam, de nem sikerült. Ilyenkor vigaszra vágyom, bátorításra, arra hogy mellém álljon. Valaki kell, hogy segítsen.

Ilyenkor annyira egyedül vagyok.

Fura szerkezet az ember. Nem is gondolnánk.

Dr. Buda László előadásaiban rendszeresen felveti példaként az eredménytelen fogyókúra problematikáját:

• Nem hiszem – mondja –, hogy nem lehetne valami eredményes diétát kitalálni. Ez valami mélyebben fekvő problémára utal. Van alatta, mögötte valami fontosabb dolog, hogy ez ennyire eredménytelen. (Az emberek 90 %-a két évvel a fogyókúra megkezdése után nagyobb súlyú, mint az induláskor.)

Dr. Buda László szerint az van az eredménytelenség mögött, hogy a fogyókúrák nagyrészt valamiféle önutálattal, az illető saját testének elutasításával kezdődnek. Szerinte ez a nagyfokú eredménytelenség oka.

• Eleve abból indul, hogy nem tudom elfogadni őt (saját testemet) úgy, ahogy van. Szeretném megkérdezni költőileg – folytatja a gondolatot –, hogy van-e bármi az életben, ami hosszabb távon működik, ami eredményes, ami jó, és elutasításból, utálatból, vagy akár közönyből indul? Lehet-e bármit hatékonyan megcsinálni az életben, ilyen kiindulóponttal? Lehet-e így egy gyereket nevelni? Lehet-e így formálni, alakítani egy cseperedő személyt, hogy a szülők elutasítják, megkérdőjelezik, pláne, esetleg utálják?

Minden, ami él, arra reagál jól, ha elfogadják, ha szeretik, ha érdeklődnek iránta, ha kapcsolatot ápolnak vele.  Még a növények esetében is így van ez. Sokak számára ismerős (és könnyen elvégezhető, ellenőrizhető) a kísérlet: Babot ültetünk három egyforma edénybe, egyforma körülmények között. Megkapja a szükséges tápanyagot, vizet, fényt mindhárom. Viszont alapvetően másképpen bánunk velük, máshogy viszonyulunk hozzájuk. Az egyiket szeretettel vesszük körül: Biztatjuk, dicsérjük, szeretjük. Ezt szavakban is kifejezzük. Kellemes zene szól minden találkozásunknál…stb. A másodiknál korrektek vagyunk. Locsoljuk rendszeresen, de semmi extra. Végezzük körülötte és vele kapcsolatban a dolgunkat közömbösen és kész. Szó nem érheti a ház elejét, megadunk mindent. A harmadik esetben is megadjuk a szükséges tápanyagokat, fényt, vizet, gondoskodunk a növekvő kicsiny növény szükségleteiről, de a hozzáállásunk pocsék. Elégedetlenkedünk a növekedés ütemével, mértékével és egyáltalán. Kétségbe vonjuk a növény esélyeit, csúf jövőt jósolunk neki, ha nem igyekszik jobban. Közöljük, hogy tehetségtelennek, lustának, használhatatlannak tekintjük az erőfeszítéseit.

A második és a harmadik esetben jó eséllyel elpusztul a növény. A második talán nem, de satnya lesz, visszamaradott. Az első viszont rekordokat dönt.

Ha így van ez a babokkal, miért ne lehetne így az emberekkel?

Miért gondolja egy szülő, hogy azzal segít a gyerekének, ha szidja, korholja, ha állandóan a hibáira figyelmezteti ahelyett, hogy bátorítaná, támogatná, szeretné és kimutatná a szeretetét?

Miért fogyókúráznak emberek nem kímélve önmagukat, ha közben utálják a testüket?

A legtöbben természetesen kétségbe vonják ezeket az összefüggéseket.

• Nehogymá’!

Hihetetlen tartalékok vannak a helyes hozzáállásban, a viselkedésünkben, a kommunikációnkban. A szokásaink megváltoztathatók, bárki vehet fel új szokásokat, a kérdés, megteszi-e.

Nem kevés gyerek fejlődése – szellemileg, érzelmileg, fizikailag vagy akár a sportban – múlik azon, hogy egy szülő milyen döntést hoz.

 

 

Séta közben szoktam nézni a szembejövőket. Ahogy a lányom néha figyelmeztet is, olykor pofátlanul belebámulok egy arcba. Szinte belefeledkezem. Aztán az illető továbbmegy, nekem pedig ott marad a gondolat: ki lehetett ő vajon? Minek örül, mitől szomorú, mi mozgatja, mitől szenved? Aztán jön a következő arc, és megint a következő. Titkok, megfejtetlen titkok. Vajon hová siet? Elégedett magával? Mit érez? Mit gondol? Ott van, ahol szeretne, vagy éppen menekül? És ha ott van, ahol szeretne lenni, ott is kell lennie vajon?

Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy sokan tévúton járnak, járunk. Lehetnénk máshol, nem itt, ahol éppen vagyunk, talán mást kellene csinálnunk, gondolnunk, éreznünk.

Hogy nem vagyunk a helyünkön.

Ezt a tapasztalatot látszik megerősíteni az is, hogy oly sok ember szeret panaszkodni. Ez a panasz többnyire vádaskodás, más ember, emberek hibáztatása, a körülmények okolása.

Ritkán fakad abból, hogy szembenézek magammal, és így szólok: én vagyok a hunyó! Én csinálok, érzek, gondolok valamit rosszul. Változtatnom kellene.

És ha fel is merül bennem a gondolat, a vágy, a remény, hogy lehetne jobb, szebb, kellemesebb, eredményesebb az életem, hamar elhessegetem. Úgysem vagyok rá képes! Nekem úgy sem sikerül!

Ahogy nézem az arcokat, meg vagyok győződve arról, hogy az illető kevesebbnek hiszi, gondolja, érzi önmagát, mint amennyit valójában ér. És a tapasztalataim is hasonlók. Akikkel találkozom, szinte valamennyien kevesebbnek érzik, kevesebbnek ítélik önmagukat a valódi értéküknél. (Vannak sokan, akik többnek mutatják magukat, de korántsem gondolják őszintén legbelül, hogy a látszat igaz lenne.)

Vajon mi történne, ha létezne egy tükör, amibe ha belenézünk, a valóság nézne vissza ránk. De nincs ilyen, „tükör által homályosan látunk”.

A Bibliában így folytatódik ez a passzus: „… azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három…”

Ha hinni tudnék! Ha remélni mernék! Ha szeretni tudnám, aki vagyok!

Amikor egy kis gyermeket nézek, arra vágyom, bárcsak varázsló vagy angyal lehetnék! Segítenék neki, hogy kihozza magából mindazt, amit benne rejtett el az Isten, vagy a Sors. (Nevezd, ahogy akarod!)

Hogyan tudnám vajon elérni, hogy higgyen magában?

Hogyan tudnám segíteni, hogy hatalmasra duzzadjon benne a Remény?

Hogyan tudnék hozzájárulni ahhoz, hogy szeresse önmagát, azt a csodát, aki ő valójában?

Nem vagyok angyal és nem vagyok varázsló sem. Ám tudok szeretni, biztatni, bátorítani, ha akarok. Mindenki tud.

Mindenki, akinek gyermeke van, vagy gyermeket nevel valamilyen formában. Tanítóként, edzőként… a kérdés csak az, használjuk-e eléggé ezt a képességünket?

A TUDOMÁNY is mind több területen ébred rá, talál bizonyítékokat arra, hogy aki hisz önmagában, aki szereti önmagát és bízik a képességeiben, a lehetőségeiben, a jövőben, (tehát remél), az többre jut, amint aki analizálja a hibákat és azok korrigálásával akar eredményeket elérni.

A kérdés tehát nem az, képes vagyok-e arra, hogy támogassak egy gyereket, egy fiatalt, egy sportolót, mindenki képes erre. A kérdés az, hajlandó vagyok-e erre? Hajlandó vagyok-e változni, változtatni a szokásaimon, vagy néhány szokásomon legalább? Hajlandó vagyok-e végigvinni egy-egy folyamatot? Hajlandó vagyok-e megtanulni hogyan kell, és alkalmazni, amit tanultam?

Sok múlik ezen.

Van egy gyakorlat, amit dicséret-terápiának nevezünk. (Ez csupán egy példa.) A feladat az, hogy 21 napon keresztül (ennyi, három hét kell ahhoz, hogy pl. egy szokás átalakuljon, rögzüljön) a szülő nem szidja, nem korholja a gyerekét, hanem igyekszik minél gyakrabban megdicsérni. Hangsúlyozom: nem hazudni kell, nem megalkudni kell a hibákon, esetleg csak félre kell fordulni három hétig, félre kell nézni, és keresni azokat a néha nagyon apró dolgokat, cselekedeteket, és megdicsérni érte a gyereket. Nem a cselekedetet kell tehát megváltoztatni, hanem észrevenni és szóvá tenni azt, ami jó.

Három hét. Mennyi idő ez egy család életében? Nyilvánvalóan nem sok. És nagyon megéri.

Egy foglalkozáson arról faggatóztunk éppen a résztvevő szülők körében, ki mire jutott ezen a téren az előző egy hónap alatt. Gyakran faggatózunk így. A tapasztalat lehangoló (lenne, ha minket olyan könnyű lenne lehangolni). A legtöbb szülő el sem kezdi a gyakorlatot, és akik elkezdik, azok is könnyen feladják. Nem könnyű a feladat. Nem azt állítjuk, hogy könnyű, azt állítjuk, megéri.

Néha levelet kapunk:

Kedves Zoltán!

Engem az érzékenység témája érdekel a legjobban. A kisfiam nagyon érzékeny, ha valami nem sikerül neki, vagy nem úgy mennek a dolgok, ahogy azt ő eltervezi, ha a szép szó nem elég és leszidom, elsírja magát. Mit lehet tenni, hogyan tudom erősíteni a lelkét? Sokat beszélgetünk, sok dicséretet kap, ha ügyes volt valamiben.

A dicséretterápiával kapcsolatban is lenne kérdésem. Elkezdtük és egy 1-2 napot működött is a dolog, észrevette és már ő kérdezte, ha valami jó dolgot csinált, hogy most megdicsérem? Viszont a rosszalkodás ugyanúgy megmaradt. A szép beszédre pedig csak a fal figyel, a gyerek nem. Nem vesz komolyan, ha szépen kérem, hogy pl. hagyja abba az ágyon ugrálást. Hogy lehet pozitív dolgokkal elérni azt, hogy ne kelljen leszidni?

Ennyire vakok vagyunk? Ha egy piskótának 20 perc kell, hogy kisüljön, kirángatjuk-e méltatlankodva 2 perc után, hogy készen van-e már? „Én nem tudok piskótát sütni! Nekem soha sem sikerül!” Két perc alatt nem is fog, ha húsz perc kell hozzá.

Ha a piskótánál elfogadjuk a technológiai törvényszerűséget, miért nem fogadjuk el a pszichés törvényszerűségeket a kommunikációban, a változások érdekében, a gyermekünk érdekében? Ez nem képesség, ez hajlandóság dolga.

A foglalkozáson, ahol faggatóztunk, kényelmetlenkedtünk az elején, kicsit késve, megérkezett egy szülő, aki nem hallotta az előzményeket és lelkendezve áradozott:

Minden megváltozott. A kapcsolatunk, a gyerek viselkedése, én is megváltoztam. Végigcsináltuk a három hetet, nehezen indult, aztán napról napra jobb lett. Nem ismerek magunkra. Olyan boldog vagyok.

Kedves Olvasó! Talán látod, talán érted, hogy nem a dicséretterápiáról beszélünk most. Ez csak egy módszer. Valaki vagy ezt használja, vagy más módszereket, a lényeg az, hogy hajlandó-e használni valamit? Hogy hajlandók vagyunk-e megtalálni a saját utunkat? Azt az utat, ami nekünk működik, vagy elfogadjuk azt, hogy nekünk nem megy, nem sikerül.

Hatalmas tartalékaink vannak. Hosszú Katinka azt nyilatkozta nem egyszer, hogy a sikerhez több millió apró, hétköznapi döntésre volt szüksége.  Ezek között nyilván voltak jó döntések, és voltak elhibázottak. De alig ismerek valakit, aki elkötelezettebben ragaszkodott volna ahhoz, hogy alkalmazza, amit tud, keresse a jobb és jobb utakat.

Hatalmas tartalékaink vannak. Nem akarom fényezni magunkat, de hadd hozzam a saját könyvünket is példának! A Nyerő Hármas című könyvünket sok szülő megvásárolta. Sokan megvették, hazavitték és fölrakták a polcra. Nem olvasták el. (Erre vonatkozó kényelmetlen kérdéseket is felteszünk olykor egy-egy előadásunkon.)

Te most, Kedves Olvasó, olvasod ezeket a sorokat. Statisztikailag máris a kevesek közé tartozol. Azok közé, akiknek valamennyivel több esélyük van a sikerre, mint másoknak. (Ennyit szerényen hadd engedjünk meg magunknak a könyvvel kapcsolatban. Talán megbocsátható.)

Most már csak az a kérdés, alkalmazod-e, amit olvasol?

Hajlandó leszel-e alkalmazni? Fogod-e támogatni a gyermeked hitét, reményeit, hozzájárulsz-e ahhoz, hogy jobban szeresse önmagát? Vagy marad minden a régiben?

 

Időnként hallok edzőket panaszkodni.

• Hiába beszélek. Kiordítom a lelkemet, hiába. Nem csinálják, amit mondok.

Nézem az edzést, és tényleg. Áll az edző a pályán, kommentálja az eseményeket, felhívja a figyelmet, magyaráz, hibát javít. Lelkesen teszi mindezt, de hiába. A dolgok maradnak a régiben, az idő telik, az edzés véget ér, és nem történt meg az áttörés. Egyik másik edző eljut végső következtetésig is: nem képesek rá, a képességek hiányáról van szó. És leírja a versenyzőt, leírja a csapatot, lassan a lelkesedése is lelohad. Végzi tovább a munkáját gépiesen, precízen, korrekt módon, ám eredménytelenül.

Időnként hallok szakmai vezetőket panaszkodni.

• Hiába beszélek. Megpróbálom innen is, onnan is megvilágítani, mit szeretnék látni az edzők munkájában, hiába. Csinálják tovább, amit eddig. Nincs változás.

Hallgatom a megbeszélést, és tényleg. A képzés magas szinvonalú, részletes, mindenre kiterjed, de a válaszok, a kiegészítések félreviszik a témát, kifogásokat, ellenvetéseket fogalmaznak meg, nem történik meg a változás.  Egyik másik vezető eljut a végkövetkeztetésig. Nem képesek rá, a képességek hiányáról, lustaságról, igénytelenségről beszél, és leírja az edzőket, lassan a lelkesedése is lelohad, belefárad a hiábavaló küzdelembe. Végzi tovább a munkáját gépiesen, precízen, korrekt módon, ám eredménytelenül.

Időnként hallok szülőket panaszkodni.

• Kiteszem a lelkemet, hiába. Nem is figyel rám. Mintha nem is léteznék.

Nézek kapcsolatokat, családokat, és tényleg. Némely szülő, mintha már föladta volna az erőfeszítést, sokan valóban föladták. Igyekeznek elkerülni a konfliktusokat, megőrizni legalább némi tekintélyt, biztosítani a minimális működést. Perspektíva nélkül, öröm nélkül, eredmények nélkül.

Nem kéne ennek így lennie! A kommunikáció különleges valami. Megpróbáljuk megértetni magunkat, aztán azt tapasztaljuk, hogy nem sikerült. Újra és újra, és megint kudarc. Mintha nem is lenne közös a nyelv, amit használunk.

Nos, igen. Valóban így van. Nem közös a nyelv, amit használunk. A megértésnek ugyanis van egy lényeges feltétele: ez pedig a befogadás szándéka a másik féltől. Annak a szándéka, hogy ő akarja megérteni amiről szó van.

Az alapvető hiba: ráöntjük az információt a másikra, és azt hisszük, hogy ennyi elég. Falra hányt borsó. Nem az számít, ami kimegy a szánkon, bármilyen lényeges, bármilyen alapos, bármilyen jelentős az információ, nem az számít. Csak az számít, ami bemegy, ami bejut a másik fejébe, lelkébe, szívébe (vagy éppen a gyomrába, de ez másfajta problematika). Képzeljünk el egy porszívót. Hosszú csöve van, rengeteg hulladék, por, miegymás belefér, képesek is vagyunk alaposan megtömni. Ám a dolog nem marad a porszívóban, ha az nincs bekapcsolva, nincs szívó üzemmódban.

Az egyetlen kérdés pedig ez: miképpen kapcsolhatjuk be a másik felet? Hol a kapcsoló? Sok mód van, sokféle kapcsoló. Van, amelyik működik, míg vannak olyanok, amik nem.

Nekem az a tapasztalatom, hogy mindenki azt szeretné, ha a másik megértené őt, megértené az álláspontját, a mondanivalóját, befogadná az érveit, és mindezek hatására megváltoztatná a véleményét. Ugyanakkor a gyakorlat nem ez. A befogadó fél ahelyett, hogy a mondanivalóban rejlő legetőségeket kutatná, arra vár, hogy a másik levegőt vegyen, és elmondhassa a saját álláspontját, a saját érveit, a saját szándékát, érzelmeit, hiszen meg van győződve arról, hogy ha megértenénk őt, akkor megváltozna a mi álláspontunk, és képesek lennénk elfogadni az ő gyakorlatát. Így van ez, akár gyerekről , akár felnőttről van szó.

Apuka lehordja a gyereket. Precízen sorolja elégedettlensége okait, és bár a hangja indulatos, nyilvánvaló, hogy a jó szándék vezérli. Mire gondol mindeközben a gyerek?

• Milyen szerencsés vagyok én, hogy ilyen nagyszerű apám van, aki rávilágít a hibáimra, képes megértetni velem a változtatás szükségességét. Meg is jegyzem minden szavát, sőt le is írom majd, és megtanulom szó szerint. Így aztán képes leszek rendesen viselkedni, és boldog, eredményes ember lesz belőlem.

Valóban ilyesmit gondol? Elképzelhető ilyen helyzet, amikor ez történik? Ilyen gyerek, aki valóban ezt gondolja?

• Már megint nyomja a szöveget. Kibírom, úgysem bírja sokáig. Bólogatok, mert azt szereti. Úgyis kifárad, és abbahagyja. – Nem valami ilyesmi zajlik a fejében inkább?

És ha igen, akkor miért használjuk újra és újra valamelyik eredménytelen módszert? Nem lehet, hogy nem is a kapcsolatban, a képességekben, nem a másikban van a hiba, hanem csak a kommunikációs módszerben? Talán nem is kéne kimerüljünk valamiféle eredménytelen szélmalomharcban, hogy nem kéne leírnunk a másikat, nem kéne feladnunk?

Lehetséges lenne ez?

Gyakran történik, hogy egy gondolat oly régóta ismerős már, hogy úgy tűnik, nincs ebben semmi új a számomra, semmi érdekes. És valóban. Oly sok mindent tudunk. Ám a tudással az is előfordul olykor, hogy felszínes, vagy akár téves.

Mindenki tudja például, nem egyszer hallottam hangoztatni, hogy a kutyák megérzik, ha félnek tőlük.

• Megérzik, hogy félek tőlük – mondja valaki, és a dolog ennyiben marad.

Mert a kutyák, és nem csak a kutyák, valóban megérzik, ha félnek tőlük. Benne van a levegőben, vagy ha tudományosabban akarnék fogalmazni, a morfológiai mezőben, ahonnét ezt az információt a kutyák, és nem csak a kutyák, kiolvassák. Mert nem mindegy, milyen információ van a morfológiai mezőben. Popper Péter határozottan állítja, hogy ismert valakit, aki megegyezett a szúnyogokkal, hogy őt nem csípik meg, ő pedig nem csapja agyon őket. És a megállapodást betartották. Én nem állítom határozottan, hogy egy nyáron, Siófokon, egy barátom kertjében én is megegyeztem valami hasonlóban a szúnyogokkal, és békében is voltunk egymástól egy nyáron át, mert ha határozottan állítanám, még nem vennének komolyan. Így aztán maradjunk inkább a kutyáknál!

Tehát az ismeret közkeletű, a kérdés inkább az, hogy kezdünk-e vele valamit? Ha például valaki felismeri, hogy a félelme okozza a kutyák esetleges támadását, mit tesz? Távol marad a kutyáktól, vagy rendezi a dolgot a félelemmel?

Ott vannak például a postások. Megint egy triviális ismeret: mindenki tudja, hogy a kutyák utálják a postásokat, és viszont. Miért van ez vajon? Nyilvánvaló. A postás járja az utcát, igyekszik kézbesíteni a leveleket, megközelíteni a postaládát, ám időnként ez nehézségekbe ütközik. Valami vadállat tör elő valahonnan a bokrok rengetegéből és elszánt támadásba kezd. Vicsorog, ugat és ugrál. Rettenetes látvány. A postás meghőköl. És mivel ezek a támadások többször is megjelennek egy átlagos napon, idegesítik ezek a kutyák. És utálni kezdi őket, és megjelenik valamiféle félelem, ahogy közeledik egy-egy inkriminált kapuhoz. A kutya megérzi ezt, és még vadabbul támad. Ördögi kőr alakul ki. Ám ez a félelem – általában – nem alakul fóbiává, sőt a postás nem is az összes kutyától fél, ismeri azokat is, amelyek kedvesen dugják ki fejüket a rácsok között, egy kis simogatásban reménykedve. És a postásunk ilyenkor simogat. Megtanulja, melyik kerítésnél kell hátraugornia, és melyiknél léphet közelebb. Az utóbbinál nincs a félelem a morfológiai mezőben. Kezdenek ezzel az információval valamit a postások? Kapnak valamiféle kiképzést, hogyan ne féljenek a kutyáktól? Hogyan kezeljék tudatosan a felőlük áramló információt? Aligha.

Gyurta Dánieltől hallottam, hogy egy-egy világverseny döntője előtt a döntő résztvevőit már fél órával a start előtt összegyűjtik, különböző technikai okok miatt. Ott ülnek egy szobában vagy öltözőben, és Dani szerint már ott eldől, hogy ki lesz a győztes. (A morfológiai mező megtelik információval.) Gondoljunk csak bele: egy rövidtávú verseny mezőnye igen szoros, olykor csupán néhány század választja el az elsőt a nyolcadik helyezettől. Létezik, hogy ezt a különbséget fizikai különbségek okozzák? A győztes ennyivel jobban készült fel, mint a többi? Nyilvánvaló ostobaság. A különbség fejben van. Dani azt mondja, hogy azért győzött gyakrabban ő, mert jobb volt fejben, jobban felkészült, mint a többiek. Elképzelem, ahogy besétál az öltözőbe, és ránéz a többiekre. Mi van ebben a pillantásban? Információ. Szépen bekerül a morfológiai mezőbe. Egyik a másik után. Az egyik versenyző azt gondolja, hogy itt az új alkalom, hogy trófeákat szerezzen. Milyen nagyszerű lesz néhány perc múlva győztesen végignézni az ellenfelein. Nem csupán gondolja, de érzi, teljesen betölti ez a meggyőződés, ez a hit. A másik arra gondol látván a többieket, hogy az ellenfelei nagyszerű sportolók, többször bebizonyították már. Félelmetes tehetségek. És egy apró nyüszítés kerül be a morfológiai mezőbe.

Szükséges-e foglalkozni ezzel? Jó-e, ha tudatosan felkészül egy versenyző? Megteremthetőek-e ehhez tudatosan a feltételek? Van ennek az egésznek jelentősége az eredményesség szempontjából?

Mégis óriási különbségeket tapasztalunk versenyzők hozzáállásában, edzők hozzáállásában és szülők hozzáállásában is. Persze, szükséges biztosítani a feltételeket, de hogy ki mennyire alkalmazza mindezt, az mindig a résztvevőn múlik. Egyénenként és csapatszinten egyaránt.  Nagy, nagyon nagy különbségek érhetők el.

Olvastam Johann Crujf önéletrajzát. Az egész könyv az uralkodó légkörről szól, a hozzáállásról, erre fűződnek fel a sztorik az Ajax esetében, a Feyenoord, vagy a Barcelona esetében is. Tecnikáról, taktikáról, pedig a könyv a totális futballról szól, alig esik szó. Ő tudja, miért.

Könyvek

• Változz vad oroszlánná! – parancsolja három és fél éves unokám a nagyanyjának.

Hajnalka engedelmesen át is változik menten. Karjával Bellaróza felé kap, és elbődül amúgy fenevad módjára. Bella kicsit, egyetlen pillanatra meghátrál, de már kész is a stratégia.

• Ne mozdulj! – hangzik az újabb parancs. – Építek köréd egy kerítést.

A kerítés egy pillanat alatt elkészül.

• Ez egy nagyon erős kerítés – közli a kislány. – Nem tudod szétordítani.

És Hajnalka ott ül az ágy közepén bekerített és foglyul ejtett megszeppent oroszlánként.

• Azt csinálod, amit mondok – folytatja Bella, és fölemeli a mutatóujját. – Ül! – adja ki a parancsot. Mutatja is, hogyan.

És a fenevad ott az ágy közepén esetlen, engedelmes háziállattá változik, akiben semmi félelmetes nem maradt, inkább sajnálni kell, és aki ellenségből baráttá változik. Bella meg is sajnálja, bemegy hozzá a ketrecbe, megsimogatja, vigasztalja.

• Elviszlek sétálni, jó? – teszi fel a végső kérdést, és ezzel el is kezdődik a következő játék, a séta.

Ilyen, és ehhez hasonló játékot sokat játszunk Bellával, és nagyon támogatjuk, ha ilyesmit kezdeményez. Kezdetben mi alakítottuk a forgatókönyvet, ma már alig kell segíteni. Pillanatok alatt megszelídíti a benne lakozó, keletkező félelmet, szorongást, és nyugodtan alussza át az éjszakát.

Bármit meg lehet szelídíteni, amitől félni lehet.

Szörnyeteget, bogarat, rémségeket. El lehet venni az erejét, meg lehet szüntetni a hatalmát. A közös játékban óriási lehetőségek vannak. Csak élni kell velük. A gyerekek képesek alakítani a saját világukat a képzeletük, és annak megjelenítése által. (Megjegyzem, a felnőttek is.) Hát, igen.

Bolondságnak tűnik mindez? Lehetséges. De hasznos bolondság.

Szülők Akadémiája