Olyan jó nekem, hogy vagy nekem!
…
Mikor elfutott az utolsó ló,
s olyan üres már az egész lelátó,
és a vagyonom egy tízes lesz,
Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz.
Reggel együtt ébredtünk a feleségemmel, ráérősen ébredeztünk. Nem kellett kiugranunk az ágyból, kávéztunk, és csendben bámultunk ki az ablakon, miközben ez a zene szólt. Indítsd el, és hallgasd csak közben, miközben én beszélek kicsit! Vagy szakítsd meg az olvasást, és csak hallgasd meg a számot. Add át magad, érezd át, olvasni ráérsz majd utána!
Talán kicsit érzelgős, de szerintem nincs baj az eltúlzott érzelmekkel, szerintem a gondot inkább az okozza, ha nincs érzelem… de most ne erről beszéljünk!
Egy kapcsolat lényege nem a tökéletesség. Egy hosszú, szerető kapcsolat titka a megbocsátás, a másik elfogadása még akkor is, ha az nem éppen tökéletes. Én nem vagyok tökéletes, és Hajnalka időnként kézen kellett fogjon, és hazavezessen. És megtette mindig. Olyan jó nekem, hogy Hajnalka van nekem (Hiszem, hogy ez kölcsönös.)
Ahogy hallgattam a számot, és ott éreztem magam mellett a társamat, tetőtől talpig betöltött ez az érzés: Olyan jó nekem, hogy vagy nekem. Enélkül a biztonság nélkül semmit sem ért volna az életem, a kudarcaim elpusztítottak volna.
És ahogy hallgattam a számot, elképzeltem az egyik strófát csilingelő gyerekhangon énekelni. Vajon a gyerekeink így éreznek-e, miközben neveljük őket? Miközben számon kérünk, követelőzünk, rámutatunk a hibáikra. Vajon velünk énekelik-e: olyan jó nekem, hogy vagy nekem?
Eszünkbe jut-e, hogy nekik sem kell tökéletesnek lenniük? Átérezzük-e, hogy olykor fájnak nekik a szavaink? Hogy érzik-e a szeretetünk biztonságát? Tudják-e, hogy akkor is szeretve vannak, ha hibáznak? Hogy kézen fogjuk-e és hazavezetjük-e őket?
Hát csak ennyit akartam kérdezni. Elsősorban önmagamtól.