Nagyon szeretem ezt a képet. Túl azon, hogy szerintem jó kép (magam készítettem, vak tyúk is talál szemet), illusztrál egy rakás fontos szempontot, ami a gyereknevelésben (ha van ilyen egyáltalán) kihagyhatatlan.
Királylány
Láttam egy interjút egy pszichológussal. A műsorvezető, gyönyörű, sudár fiatal nő szerint nem lehet minden lány királylány. (Nem hitethetjük el mindenkivel!) A pszichológus indulatosan szakította félbe: de igen! Ez a dolga szülőnek.
Én, anélkül, hogy most vitatkozni akarnék, a pszichológussal értek egyet ebben a kérdésben. Bella Róza (így hívják a kislányt a képen) egy királylány. Ez az önmagával kapcsolatos igényesség alapja. Odafigyel a külsejére, a megjelenésére, a higiéniára, mert egy királylány nem engedheti meg magának, hogy maszatos legyen. Szépen beszél, mert egy királylány nem beszél csúnyán…stb. Mindent megtettünk azért, hogy ezt érezze, és sikerült. Nemsokára megszületik a kishúga, és tudom, hogy belőle is ragyogó királylány válik majd.
Odafigyelés
Az apa teljes figyelme a lányán. Az mond valamit, és tudja, hogy nem hiába beszél, hogy hallják és meghallják, amit mond, legyen az bármi, de a figyelem rajta van. Fontosnak érzi magát. Sok évvel ezelőtt tanultam valamit: beszélj az emberekkel úgy, mintha egy tábla lógna a nyakukban: „éreztesd, hogy fontos vagyok!” A mai napig beválik ez a jó tanács. Az embereknek szükségük van erre az érzésre, és sokan nem kapják ezt meg túl gyakran.
Bizalom
Fönt áll akis királylány a veszélyes lépcső tetején, és tudja, hogy biztonságban van. Látszik a szemén. Nem történhet vele semmi baj, hiszen az apja vigyáz rá. Az élményt nem rongálja semmiféle szorongás.
Öröm
Mosoly mindkettejük arcán. A megélt öröm öntudatlan jele.
Magabiztosság
Bella Róza nem csupán az apjában bízik, hanem önmagában is. Fönt áll a lépcső magasában, és tudatában van azzal, hogy neki ott a helye a magasban, hogy állhat ott, nem tilthatja meg senki, nem akadályozhatja senki, hogy azt tegye, ami jó. Nincs szüksége noszogatásra, biztatásra, unszolásra. A motivációja belülről fakad. Ha bármikor el akar majd érni valamit, képes lesz mozgósítani a belső erőforrásait.
Szeretet
Muszáj megemlítenem. Nyilvánvalóan jelen van a képen. Ez így van rendjén.
Kapcsolat
A két alak kapcsolatban van egymással. Együtt vesznek részt az élményben, egyik sem különálló. Az apa arcán odaadást lehet felfedezni. Divat mostanában fényképezni. A gyerek ül a kisautóban, az apa fényképezi. Mindketten magányosak. Nincs közös élmény. Készülnek a képek az (örömteli) eseményről, de nincs benne öröm. Nem tudom, ha otthon előkerül, és megnézik a képet, pótolja az elmulasztott közös élményt? Láttam olyat, amikor az apa a kamerán keresztül nem is vette észre, hogy másik gyereket örökít meg, nem is a sajátját. Vicces? Szerintem siralmas. Az élményben a kapcsolat a lényeges. Együtt vagyunk, együtt éljük meg ugyanazt. Együtt dobban a szívünk. Ezt érzi mindkét fél, illetve az összes résztvevő, ha többen is vannak.
Közösség: együtt apával. Mi ketten az élményben. Ő és én. Vagyunk egymásnak. Apával jó. És apának is jó az ő kis királylányával.
Lóci óriás lesz *
Egy szinten vannak. A tekintetük egymásba fonódik, nincs alá és fölérendeltségi viszony. Szép vers Szabó Lőrinc verse, fel kell emelni a gyermeket a magasba, bemásolom ide, ám az másról szól. Ebben a jelenetben itt a képen föl sem merül a rossz érzés, a kiszolgáltatottság. Együtt vagyunk, egyenrangúak vagyunk, mindketten értékesek vagyunk. A legértékesebbek az egész világon.
* Lóci óriás lesz
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobta
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
No, ne félj – mondtam csenedesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
