- Nem értem!
- Nem értem!
- Nem értem!
Gyakran hallom ezt. Elsősorban szülőktől, edzőktől.
- Nem értem – mondja a szülő. – Már százszor elmondtam, hogy nem lehet olyan rendetlenségben élni, mint ami a szobájában uralkodik, de mintha a falnak beszélnék. Süket ez a gyerek?
- Megbeszéltük a feladatot. Elmagyaráztam, mit várok, mit akarok látni – mondja az edző – és újra és újra elrontja. Úgy érzem néha, hiába beszélek.
Mindenki tapasztalt már ezekhez a helyzetekhez hasonlót. Elmondjuk – telve jó szándékkal, javító szándékkal – újra és újra, és hiába.
Nézzünk szembe végre, mi történik, miközben korholom a gyerekemet:
- Micsoda szerencsém van, hogy nekem ilyen kiváló apám (anyám) van, aki összeszedi számomra a tudnivalókat. – mondja a gyerek némán, mert mindenki beszél magában, mondja közben a saját monológját. Ez a belső beszéd. – Most végre elmondja az én drága jó apám (anyám), és én megtudom, hogyan járhatok a helyes úton. Megtudom végre a tutit. Azt hiszem, le is fogom írni mindjárt a tanácsait, megtanulom kívülről és ezután eszerint cselekszem. Nagyon jó lesz ez így mindenkinek. Igazán hálás lehetek kivételes helyzetemért.
Ezt mondja vajon? Miközben korholom, ez zajlik a gyerekem bensőjében? Aligha. Gondoljuk csak át, mi zajlik az én bensőmben, miközben a főnököm osztja az észt?
- Eljött végre az én időm! A főnök velem foglalkozik, megtudhatom a titkokat. Megosztja velem jó szándékú tanácsait, féltett ötleteit, és én valamennyit meg fogom fogadni. Meg én! Azt hiszem, én leszek a legjobb munkatársa ezután, a karrierem új állomáshoz érkezett. Nyilván azt akarja, én legyek a jobb keze, a jövedelmemet is készül éppen felemelni. Nyilván!
Ezekben az esetekben nyilván számít a jelen lévő érzelem, ami szükségszerűen negatív. Ám semleges töltésű helyzeteknél is hasonló a helyzet.
Tegnap végighallgattam egy szenzációs előadást arról, hogyan táplálkozzunk helyesen. Az előadó briliáns volt. Mindent tudott, amit a táplálkozásról tudni lehet, és mindent meg is osztott a hallgatósággal. Részletesen, az elejétől a végéig. Engem speciel érdekelt a dolog, és lelkesen hallgattam végig. Aztán hazajöttem, hogy elmeséljem Hajnalkának is, mit hallottam. És a legtöbb fontos dolog nem jutott eszembe. Persze jegyzetelnem kellett volna, és lefényképeznek a táblázatokat, megjegyezni pontosan az adatokat, de nem tettem. a hallgatóság nagyobb része pedig szintén nem tette. Sőt. Miközben az előadó kitette a lelkét, a hallgatóság legbelül, a saját monológját szavalta:
- Játssza itt magát. Okoskodik. Igazán beszélhetne magyarul, ki a fene tudja mit jelent, hogy anabolikus, meg metabolikus. Persze. Majd füvet fog legelni a gyerek. Megmondaná, hogy etetem meg vele? – és hasonlók. – Lehetne szünet, meleg van, szomjas vagyok, annyi más dolgom lenne, főznöm is kell, a gyereknek nincs kész a leckéje…stb
Az előadó elmondott mindent, vagy szinte mindent, amit tudnunk kéne ahhoz, hogy a sportoló gyerekünk jobban teljesítsen. És a tanácsaiból nem fog megvalósulni semmi. Vagy alig valami. Mi a teendő?